A klímamenekültek mítosza

„A világ migrációs trendjei éppen azt mutatják, hogy nagyon sok esetben ásványkincsekben vagy éppen egy főre jutó termőföldben kifejezetten gazdag – ámde mégis koldus-szegény – területekről vándorolnak tömegek olyan helyekre, ahol kifejezetten kevés ilyen természeti erőforrás áll rendelkezésre (például Nagy-Britannia, Belgium, Hollandia, Ausztria, Svájc). Ezek a természeti erőforrásokban gazdag területek még úgy is jól állnak ebben az összehasonlításban, hogy az elmúlt ötven évben négy-, öt- vagy akár hétszeresére nőtt a lakosságuk (például Afganisztán, Szudán, Szomália), természetesen anélkül, hogy a termelékenység és a társadalmi-gazdasági fejlődés ezt akár csak megközelítőleg is lekövette volna.

A túlnépesedési válságot klímaválságként feltüntetni azonban csúsztatás. Ott, ahol az elmúlt ötvenezer évben rendelkezésre álló fókaállomány tíz százalékkal csökkent, az eszkimónépesség pedig az utolsó száz évben tizenötszörösére nőtt, lehet persze fókaválságról beszélni, de talán érdemes lenne legalább lábjegyzetben megemlíteni az eszkimóválságot is, amelyért azonban mi nem vagyunk felelősek.”