Szellemirtók / Ghostbusters (2016)

„Az év ideológiailag legterheltebb filmje egyértelműen a női Szellemirtók volt, amelyről sokat elmond az is, hogy ezt az állandó jelzőt megkapta: akár külön posztot is lehetne írni a produkció körüli hisztériáról, részletezve a nosztalgiasznob fröcsögést, nőgyűlölő utálkozást, illetve a minden kritikát csuklóból utóbbinak minősítő, és a film gyengeségeit egy feminista kontextussal magyarázó ellencsapásokat (és akkor a Paul Feig vs. seggfej geekek műbalhét még nem is hoztam szóba). Azonban teljesen felesleges erről beszélni, egy nagyon egyszerű okból: ahogy az sejthető volt, maga a mű tizedannyira sem jelentőségteljes, mint a körülötte kialakult felhajtás.

A leginkább említésre méltó vonás az alkotásban, hogy az elmúlt évek nosztalgiafilmjeinek dömpingjéből éppen a Szellemirtók dolgozik a legjobban a múltidézéssel. Nem az előd maradékából próbálja meg felépíteni magát (ld. Terminator: Genisys), nem veri bele az orrunkat nyilvánvaló párhuzamokba (ld. Az ébredő Erő), hanem a cameokat és a Szellemirtó-lakhoz ikonikus elemeket a maga szarkasztikus humorával egyszerre idézi és haladja meg. Ez egyben azt is jelenti, hogy az első előzetes által sejtetettekkel ellentétben Feig nem az első rész örökében jár, hanem teljesen tiszta lappal indít (ami nyilván nagy világfájdalmat okoz majd a rajongók többségének, de egy reboottól egyáltalán nem szokatlan húzás). Egyúttal az a sokak által rettegve, mások által epekedve vizionált erőlködés sincs meg a műben, hogy a női főszereplőkön keresztül próbál meg identitást szerezni: az alkotás egyáltalán nem hangsúlyozza ki ezt a vélt vagy valós szembenállást, és a legnagyobb természetességgel kezeli, hogy most történetesen nem férfiak, hanem nők a hősei.”