Hernád Péter: Pannónia Parancsnok

„Ami azonban igazán levett a lábamról, az az egészen kreatív ötletorgia, ami főleg a kötet második felében beköszönt. Hernád bátran nyúl a kortárs popkultúrából, az irodalmi hagyományból vagy a magyar folklórból; képes és pofátlanul összekever mindent, ami kicsit is illik a cselekménybe, de meglepő módon ez nem fogyaszthatatlan katyvasz lesz, hanem egy olyan szórakoztató hibrid, ami minden jelenetben tartogat valami meglepetést (tényleg, a náci zsoldoszombik egy idő után már fel sem tűnnek). Bár aki már ránéz a borítóra, amin egy bocskait viselő öregúr épp egy gépfegyvert tölt, miközben a háttérben egy szőke és egy pucér fekete hajú nő éppen szelfizik, nos, az már sejti, hogy itt nem mindennapi dolgok fognak történni. Ehhez a sok irányba tartó kreatív energiához pedig nagyon jól jön az a fajta humor, amit az első részben még egyáltalán nem éreztem ilyen hangsúlyosnak, de most nagyon jól esett.

Úgyhogy újfent felemás élmény Hernád Péter regénye, de továbbra is tartom azt a véleményemet, miszerint hiánypótló egy ilyen sorozat a magyar piacon. Szívem szerint nem bántam volna még, ha kicsit később jelenik meg, cserébe a szerző és a szerkesztő több időt tölt el a regénnyel, de valójában azt is könnyedén el tudom képzelni, hogy aki jobban megkedveli Pannónia Parancsnok nehézkes, terjengős stílusát, azt már az elején meg fogja ragadni a kötet, nem csupán a végső, izgalmas és pergő (no meg egészen remek megoldásokkal teli) jelenetek körül. Én azért továbbra is hiszek abban, hogy előbb-utóbb olvasok egy olyan Garabonciás Osztag-történetet, ami engem is gond nélkül meg tud nyerni – szóval jöjjön az Alakváltó!”