Egy korty keserű vodka – Szergej Lukjanyenko: Éjszakai őrség

Az Őrség-tetralógia első regényében minden adott, ami elfeledteti az ázott betonkocka szagát és a híg, felvizezett kávé ismerős ízét, ha a hétköznapokra, a munkára és magára Oroszországra gondolunk. Az író még az ezredforduló előtt jelentette meg urban fantasy sorozatának kezdő kötetét, amelyet itthon a Galaktika indított útjára 2007-ben. Miről is van szó?

Moszkvában két természetfeletti csoportosulás (az Éjszakai Őrség és a Nappali Őrség, tagjai Másféléknek nevezik magukat) tartja ellenőrzés alatt az emberek számára láthatatlan és ismeretlen területet, a Homályt. Azon kívül, hogy emberek üdvét szem előtt tartják, saját gesztenyéiket is sütögetik. Ezen hatalmi torzsalkodásaikat az Inkvizítorok felügyelik, akik kegyelem nélkül teszik a dolgukat, ha a helyzet úgy hozza. Ebben a felállásban az Éjszakai Őrség egyik járőréhez, a varázslóként működő Anton Gorogyeckijhez, csapódik az olvasó, aki irodistaként indul, majd terepen dolgozó műveletisből egyre fentebb tornázza magát a ranglétrán, miközben éli az életét és különböző kalandokba keveredik.

Moszkva felkerül az urban fantasy térképére

Az elsőre angolszász orientációjúnak gondolt urban fantasy-közegben örömteli, hogy az orosz főváros felkerül a térképre. Lukjanyenko egy aránylag egyszerű világot vázol fel, nem borzasztóan részletes, annyi információt ad, amennyi az élvezethez elengedhetetlenül szükséges, nem töpreng, inkább rámutat a rendszer csiszolatlanságaira. Moszkva atmoszférája, hangulata néhol ismerősnek is tűnhet, különösen úgy, hogy összehasonlítási alapként Budapestet hozza be a fordító. A lerobbant lakótelepi emeletes házak lakóinak új oldalával találkozhatunk: az eddig ismertnek gondolt szomszédról kiderül, hogy vámpír, és a Setétek oldalán áll. Az irodában dolgozó kollégák mindannyian hatalmas erővel rendelkező Másfélék, így minden probléma nélkül cserélnek testet, váltanak nemet vagy alakulnak át állattá, lépnek be a lét három különböző síkjára. A szavaknak hatalma van, vagyis a káromkodások átkot hoznak azok fejére, akiknek címezték őket.

A kötet három történetet ölel fel, körülbelül egy-másfél év távlatában. A prológusok kivételével Anton tudósít a világában történtekről. Az elsőben, a Sajátos sorsban egy kisfiú és egy fiatal lány körül bonyolódik a cselekmény, akik felkeltették az Őrségek figyelmét. A másodikban, az Övéitől övezettenben Anton és az előzőekben megismert segítői közösen próbálják kézre keríteni azt a valakit, aki a mindkét őrség által elfogadott megállapodást felrúgja. Anton kételkedni kezd saját magában és korábbi döntéseiben, keresztkérdéseket tesz fel magának, amelyekkel a helyét próbálja megállapítani a szembenálló felek sakkjátszmájában. A harmadikban, a Csakis övéinekben a korábban háttérben lappangó történetszál jóval nagyobb hangsúlyt kap, az író nagyon sok kérdést megválaszolatlanul hagy, bízva abban, hogy az olvasó visszatér a moszkvai homályba.

Egy szó a fordításról

Mielőtt véleményt mondanék a kötettel kapcsolatban, szeretnék kitérni a stilisztikára, ami néhányszor már szóba került Galaktikás könyvvel kapcsolatban. Elképzelhetőnek, ám szokatlannak tartom, hogy laza, magát kortársnak tartó szereplő (jelen esetben egy fővárosi hivatali közeg) egyszer csak Anyegint megszégyenítő archaizálásba kezdjen, amikor éppen nehéz helyzetben van vagy elmereng az élet igazságtalanságain. Feltéve, de meg nem engedve lehetségesnek tartom azt is, hogy az író hommage-t akart írni - művét, mondjuk úgy, bele szerette volna oltani az orosz irodalom fájába. Viszont amikor az avíttság már nem csak a párbeszédekre korlátozódik, hanem megjelenik a „vagyon”, mint létige és a határozói igenevek -ván, -vén alakjai csak halmozódnak, akkor jó eséllyel hajítom el a könyvet. Meghökkentő azonban, hogy ezek a jelenségek jószerével csak az első részben kaptak helyet, a későbbiekben kevés helyen fordulnak elő.

Összeségében azt mondhatom, hogy meglehetősen klasszikus elképzeléseket mozgat a könyv: a Jó és a Rossz küzdelme, a főhős kiemelése a szereplők tömegéből, szerelem és maguk a munkával telő hétköznapok valamint egy átívelő szál, amely biztosítja a folytatások lehetőségét. Az eredeti célom az volt, hogy valamilyen képet kapjak az orosz fantasy-ről és úgy hittem, hogy Lukjanyenko megfelelő beugró lesz. Ötletei életképesek, irodalmi allúziói jól vannak elhelyezve a szövegben, mégis, a markáns orosz ízt, amit kerestem, nem éreztem. A jelenlegi urban fantasy választékban talán a kitartó kíváncsiaknak ajánlanám, mert az első történet stilisztikai manőverezései csúnyán kizökkentőek.