Bodyscape: Dar Winners

„A harmadik jelenet a gépiesség egy másik aspektusára, az emberi lét szertartásosságára helyezi a hangsúlyt. Egy (végletekig?) eltúlzott teaszertartás, a monoton hajtogatás a humánum valami másnak való alárendelése ugyan elsőre megnyugvást jelent (ezt szinte lehet szó szerint is érteni, hiszen az előző rész felfokozottsága után itt a néző is megpihen), azonban az erőltetett rend nem tartható fent sokáig. Mintha az előadás legelején felélesztett lény (érdekes, hogy míg az előadáson csak egyetlen táncos volt kint ekkor, az ide beillesztett videók tanúsága szerint volt olyan változat, amiben mindkét lány »születését« nyomon követhettük volna) próbálná megtalálni a helyét a világban és ehhez először az önfejlesztést, saját határainak feszegetését, majd a meditálást, a rituáléban való elmélyülést választaná, azonban mind két kísérlet kudarcba fullad.

Nem úgy a záró rész kísérlete, ebben a két táncos testének interakciója az, amin keresztül a zene konstruálódik (korábban szinte egyáltalán nem érintkeztek). A kezdeti éles, már-már bántó zajok után, ahogy a testek összeszoknak, a zene is egyre inkább közelít a konvencionálishoz (persze mindvégig megőrizve kísérleti jellegét). Egymás és önmagunk - mert ne feledjük el, a két lány egyforma, ráadásul a jelenet eleji narráció a két agyfélteke funkcióit ismerteti, ezzel is erősítve kettejük elválaszthatatlanságának és azonosságának képzetét - megismerése és elfogadása az, ami végül képes harmóniát teremteni.

A BodyScape csapata rendkívül ambiciózus kísérlettel állt elő, sok hivatkozást (neves sci-fi szerzőktől kezdve, a videojátékokon át, egészen a posztmodern kulturális mozgalmakig) játékba hoztak az előzetesen kiadott anyagokkal és annak ellenére, hogy ezek közül számos végül nem fedezhető fel a kész műben, azt kell mondanom, hogy a Dar Winners egy igazán izgalmas és jó darab lett, ami kitűnően reflektál arra, hogy még a transzhumán állapotban sem vagyunk képesek levetkőzni saját emberségünket.”