Adieu, Világ!

„A regény önkényes lazasággal csap bele a kozmikus lecsóba: egy förtelmes földönkívüli elhalálozása után a krikettben csaló Shakespeare, az olcsó bort kortyolgató Leonardo Da Vinci, egy nukleáris robbantás résztvevői, műkincsrabló nácik, illetve a regény kulcsfigurái (mondjuk, valójában mindannyian azok) nagyjából egy időben (idő?! muhhaha) tűnnek fel, nem győzzük kapkodni a fejünket, mi a franc történik, aztán szépen, lassan összeáll a kép, és rá kell jönnünk, hogy esélyünk sincs megfejteni, valójában mi a franc történik. És ez így kerek, így logikus, ez a dolgok természetes rendje, hiszen valljuk be: ha a világ alapvető működési elveinek mélyebb analizálására vetemedünk, hiába jutunk egyre több információhoz, hiába képzeljük magunkat egyre okosabbnak és tévedhetetlenebbnek, egy idő után be kell látnunk: a lényeghez még mindig nem jutottunk egy fikarcnyit sem közelebb.

Félreértés ne essék: Adams és Goss elegánsan építik fel és zárják le a történetet, a fő szálak közül egyetlen sem marad elvarratlanul, a legbizarrabb képtelenségekre is magyarázatot kapunk, de (szerencsére) megmarad bennünk a kellemesen bizsergető érzés, hogy az események sűrű szövetében bizony bőven akadnak még megfejtésre váró momentumok. Ezek a magyarázatok persze nem feltétlenül (sőt egyáltalán nem) racionálisak - a Doktortól nyilván senki nem vár maximális tudományos hitelességet -, saját, belső logikájukat viszont pontosan követik, vállaltan őrült állításaikhoz következetesen ragaszkodnak.”