Pár dolog, amiben igaza volt Kissingernek és pár dolog, amiben nem

A szerdán elhunyt Henry Kissinger, bár csupán négy esztendeig volt az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere 1973 és 1977 között, tanácsadóként és gondolkodóként az elmúlt fél évszázad világpolitikai folyamatai mégiscsak értelmezhetetlenek lennének nélküle. Éppen ez alapozta meg jóslatai hitelességét is, amelyeket az alábbiakban tekintünk át, de előbb lássuk, mit is tett Kissinger ezalatt a néhány esztendő alatt?

Mit tett Kissinger?

Legelismertebb eredménye a Kína irányába történő diplomáciai nyitás volt az 1970-es évek elején, ami jelentősen megváltoztatta az erőviszonyokat a hidegháború idején; felismerte ugyanis azt, amit most sokan például a Biden-kormányzat orra alá dörgölnek, jelesül, hogy

Kissinger egyengette ugyanakkor a Szovjetunióval való nukleáris fegyverkorlátozási deal (SALT I) útját, aminek jelentőségét nehéz lenne alábecsülni.

Igyekezett megalapozni a békét a Közel-Keleten is a Jom kippuri háború után, tető alá hozva az Egyiptom és Izrael között 1975-ben létrejött Sínai II. Megállapodást, aminek köszönhetően egyáltalán volt miről beszélniük a tárgyaló feleknek. Ázsiában is letette a névjegyét: külügyminiszterként megkísérelte a vietnami háború lezárását egy sikertelen északi-déli fegyverszünet-projekttel, és részben az ő kreálmánya Banglades, miután 1971-ben aktívan közreműködött az indiai-pakisztáni háború befejezésében. Ugyanakkor számos kritika érte többek között amiatt, mert az úgynevezett Condor-hadművelet során az Egyesült Államok érdekeinek megfelelően támogatta a dél-amerikai, Washington-párti, sokszor diktatorikus rezsimeket saját baloldali ellenlábasaikkal való leszámolásban.

Mivel alapvetően a konfliktusok enyhítésében utazott,

illetve a fordításban furán hangzó „az Enyhítés Építője” („The Architect of Detente”) néven – egyébként informálisan volt ő „Henry the K”, „Dr. K” – kritikusai pedig a Condor-hadművelet és a dél-timori szerepvállalása miatt nevezték „háborús bűnösnek”, a vietnami háborúban a kambodzsai utánpótlási vonalak elvágása miatt „kambodzsai mészárosnak”, az enyhítés építője helyett „Az amerikai imperializmus építője” (ezt főként baloldali értelmiségiek részéről, akik nehezményezték, hogy egy szuperhatalom szuperhatalomként viselkedik), valamint pragmatizmusa okán „a reálpolitika Machiavellijének”. Pedig éppenséggel lehetett volna „a reálpolitika Kasszandrája” is, jól ismert jóslatai okán.

Miben volt igaza Kissingernek?

Legelőször is megjósolta a Szovjetunió összeomlását. Úgy gondolta, hogy a szovjet rendszer fenntarthatatlan, s annak belső ellentmondásai elvezetnek majd a rendszer bukásához – jó, ehhez kellett a fegyverkezési verseny, de végtére is

Előre jelezte Kína felemelkedését. Nem csupán azért, mert minden kupec a saját lovát dicséri, és Kissinger favoritja éppenséggel a Kínával való kooperáció volt a szovjetek rovására; de előre látta Kína – népessége, szorgalma, s nem utolsósorban a központi irányítása miatti – globális hatalommá válásának esélyét, és ezért is szorgalmazta a két nemzet közötti kapcsolatok megnyitását. Most, amikor Kína 1,4 milliárdos népességével a világ (egyik) legnépesebb, legiparosodottabb országa, amely GDP terén már legalábbis papíron legyőzte magát az Egyesült Államokat is, aligha vitatható ez a jóslata. Más kérdés, hogy ennek hosszútávú és fékezetlen hatása mennyire tekinthető kedvezőnek az Egyesült Államokra nézve.

A globalizált és egymásra utalt világrendszer felismerése: Kissinger a kezdetektől fogva hangsúlyozta az országok egyre fokozódó egymásrautaltságát a globalizáció következtében, látva, hogy egy ilyen bonyolult és összetett világrendszer minden konfliktust nagyon megszenved, hiszen azok nem elszigetelt eseményekként történnek, hanem szerepet kapnak a globális ellátási láncokban. Ma, az orosz-ukrán háború második esztendejének – s ezzel az energiabizonytalanság és hiperinfláció, Európa összehúzódása – után nehéz lenne nem egyetérteni a nagy öreggel.

Hol tévedett Kissinger?

Természetesen minden jóslat korlátozott módon és ideig érvényes; s van, amelyik szinte azonnal megdől.

Ilyen volt kritikusai szerint az afganisztáni szovjet inváziója lehetőségének alábecsülése a '70-es évek elején Kissinger részéről: ismert, a szovjet támadás végül 1979-be megindult, ami egy költséges és elhúzódó háborút eredményezett (ellenben siettette a szovjetek bukását, így végtére is megtámogatva Kissinger fő jóslatát); vagy hogy Irán kapcsán alábecsülte a sah bukásának lehetőségét (tegyük hozzá, ebben Mohammad Reza Pahlavi hosszas bénázása is közrejátszott), amely szintén '79-ben történt meg.

De legelsősorban a Közel-Keleten és nagyobb vonalakban tévedett. Bár nem osztotta Francis Fukuyama kései (és melehetősen utópisztikus) optimizmusát a „történelem végéről”, ahol minden erő szükségszerűen a liberális demokrácia irányába húzza a világot, hitt abban, hogy elérhető a béke a világ puskaporos hordójaként fungáló térségében, ha elég sokat dolgoznak rajta. A jelek szerint pragmatizmusa, a vallások és etnikumok együttélésének figyelembevétele és a mindenki számára elfogadható kompromisszum kidolgozása az évek alatt egyre távolabb került a megvalósíthatótól – erre a legékesebb és legutóbbi példa a Hamász emberi ésszel felfoghatatlan támadása Izrael ellen, amelynek a terrorszervezet tudta, hogy brutális válaszcsapás lesz az eredménye, rengeteg palezstin halottal. A jelek szerint a nyugati pragmatizmus továbbra sem tud mit kezdeni a mártíromsággal.

S ha már pragmatizmus: bár kritikusai Kissinger pragmatizmusát gyakran bélyegezték elvtelenségnek, erre – mármint a politikai cinizmusra – gyakran önmaga is rájátszott, ahogy néhány, tőle gyakran idézett mondat is mutatja ezt.

A nagy öreg még utolsó hónapjaiban sem jelentkezett ki a világpolitika szolgálatából: júliusban még Hszi Csin-Ping kínai elnökkel tárgyalt Pekingben, aki nagy tisztelettel fogadta a százéves veteránt.

Akad még néhány nyitott jóslata a rálpolitika doyenjének; ezek közül az egyik, hogy Vlagyimir Putyin aligha élné túl, ha Ukrajna győzne - igaz, ez utóbbiban ő sem volt mindig olyan biztos.

Kissinger halálával mindazonáltal lezárult egy korszak. Nyugodjék békében!

***

Nyitóképünkön: