Miért szorong a gyermek?

Egyes gyerekek folyton rágják a körmüket, mások szívük szerint sosem hagynák el azt a szobát, amelyben az anyjuk van; megint mások dühkitöréseket kapnak és látszólag magukat sem viselik el, nemhogy másokat. Bár viselkedésük százféle lehet, problémájuk talán ugyanaz: szoronganak. Egyesek szerint evidencia, mások szerint kamu; mégis, álljon itt jelmondatul:

A ma használatos diagnosztikai rendszer szerint a gyereket és serdülőket érintő szorongásos zavarok sokfélék lehetnek. Ilyen a szeparációs szorongás zavar (elválástól való félelem), a szelektív mutizmus (bizonyos helyzetekben jelentkező némaság), a specifikus fóbia (konkrét tárgyaktól, élőlényektől való rettegés), a szociális szorongás zavar, a pánikzavar, az agorafóbia (nyílt tértől való félelem) és a generalizált szorongásos zavar.

Elsőre ezek mondvacsinált címkéknek tűnhetnek, azonban ha megvizsgáljuk őket, láthatjuk, hogy mindegyik megfeleltethető egy-egy régebben használatos „kategóriának” is. A jelenségek nemigen változtak, csak a megnevezések. A szeparációs szorongó és a szociális szorongó volt az az „anyámasszony katonája,” aki „az anyja szoknyája mögé bújik”, a „csendes”, „Lót bálványa típusú” gyerek lehetett a szelektív mutizmussal küzdő, „furcsa félbolondnak” tartották a fóbiást, „idegbajosnak” a generalizált szorongókat, míg a pánikzavaros, agorafóbiás embereket olykor „elmebajosnak” ítéltél.

Tény, hogy a diagnosztikus rendszerek csiszolódásával egyre több kategóriát határoz meg a tudomány, ám ez nem ad hoc jellegű – az idő előrehaladtával egyre több kutatást végeznek a témában, aminek hála mind több információval rendelkezünk a jelenségről.

Tudjuk, hogy a gyermekkorban általánosan

míg kis korban a szociális szorongás, szeparációs szorongás zavar és a specifikus fóbiák jellemzőek, addig kamaszkorban inkább a generalizált szorongás, a pánik és az agorafóbia. Általánosan kétszer gyakoribb a szorongásos zavar előfordulása a lányok körében, mint a fiúknál, tüneteik azonban egyaránt sokfélék lehetnek.

Bebizonyították ezen túl, hogy a gyermekkori szorongás hátterében három típusú tényező állhat: a biológiai, az érzelmi és a szociális tényezők. Kutatások támasztják alá, hogy

– a stresszhormonok, amik az anya szervezetében helyet kaphatnak, átjutnak a placentán, így a gyermek fejlődő idegrendszerére is hatnak. Az új ingerekhez való alkalmazkodás, a stressztűrés és az általános szorongásszint tehát valamelyesen kódolva van minden emberben már a születése pillanatában.

Az érzelmi, pszichológiai tényezőknél főképpen az anya-gyerek kapcsolatban (vagy az elsődleges gondozóval való kapcsolatban) megélt biztonságra alapozhatunk, ugyanis ha a gyermek itt egy stabil szeretetkapcsolatot tapasztalt, jobb alapokkal indul a szorongástűrés-versenyen.

Harmadik elemként a szociális tényezőket listáztuk: ezek a nagyobb léptékű közösségek, iskolai vagy óvodai csoportok, külső ingerek, például médiatermékek, amelyek nagyban befolyásolhatják a gyerek szorongásszintjének alakulását.

A három elem együttesen ad teljes képet. Általánosan elmondható, hogy

(genetikai tényező), ám önmagában az öröklődés nem elég, valamilyen környezeti hatással társulva (szociális tényező) okozhatnak szorongásos panaszokat. Az érzelmi, pszichológiai tényezőnél főképpen az anya gyermekhez való viszonyulását érdemes megvizsgálni: a túlféltő anyák gyermekei például jellemzően azt szűrik le édesanyjuk viselkedéséből, hogy ők maguk képtelenek megfelelni a helyzetnek – hiszen igyekeznek a széltől is, nem hogy a kihívásoktól óvni ezeket a gyerekeket –; így inkompetenciaérzésük idővel növekszik, míg új helyzetekkel találkozva szorongásszintjük nő. 

Tudjuk azt is, hogy amiképp a kiváltó tényezőket, úgy a tüneteket is három nagy csoportba sorolhatjuk: az érzelmi, a testi és a viselkedésbeli elváltozásokra. Nyilvánvalóan különböző korosztályban különböző tünetek jelenhetnek meg: a kicsiknél például gyakori lehet a túl sok negatív gondolat, az álmatlanság, a(z újbóli) bepisilés, a dühkitörések/aktivitás-szegénység; míg a nagyobbaknál többek között az étkezési szokások megváltozására, irracionális félelmek megjelenésére vagy éppen az iskolakerülésre figyelhetünk fel.

Mégis, a szakirodalom jelentős része a gyermekkori – és későbbi – szorongásos gondokat az első jelentős, megélt szorongáshoz köti: a szeparációs szorongáshoz. A főképpen analitikusok által leírt és csiszolt elmélet szerint minden egészséges gyermek átmegy az anyától való elválás természetes folyamatán, ami a kicsit szorongással tölti el. A szeparációs félelem nagyjából hét-nyolc hónapos kor között jelenik meg, egy-másfél éves korban tetőzik és körülbelül a gyerek kétéves korára lecseng – ez idő alatt azonban próbára teszi az egész családot. A szeparációval találkozó gyerekek – főleg a folyamat elején – nehezen kezelik a magányt,  az anya hiányát; aggódnak afelől, hol van gondozójuk és vajon visszatér-e? Egy-másfél év alatt a babák megtanulják, hogy egyedül is valakik, képesek működni, valamint szüleikben, nevelőikben akkor is bízhatnak, ha éppen nem látják őket – valószínűleg újra felbukkannak majd, hiszen mindig így van.

A szeparációs szorongásról és annak hatásairól a pszichológia különböző ágaiban számtalan megítélés létezik, jelen cikk ezek közül kizárólag a pszichoanalitikus és az egzisztenciális irányzat megközelítését említi. Előbbi csoportosulás jeles szakembere, John Bowbly kutató úgy vélte, a szeparációs szorongás minden másfajta félelem forrása, úgynevezett primer szorongás: életünk legszorongatóbb helyzetei érzelmileg ezt az első, félelemmel teli, magányos rettegést hívják elő.

Ezzel szemben az egzisztencialisták úgy vélik,

„A halállal kapcsolatos aggodalmaik mindent átjárnak, és széles körű hatást gyakorolnak élményvilágukra. A halál nagy rejtély számukra, és az egyik legfontosabb fejlődési feladatuk a tehetetlenségtől és megsemmisüléstől érzett félelmek leküzdése. (…) A gyermekek halálfélelem elleni megküzdési stratégiái (…) kivétel nélkül tagadáson alapulnak: úgy tűnik, úgy növünk fel, hogy nem fogadjuk el az élet és a halál nyers tényeit, és erre talán nem is vagyunk képesek” – összegzi könyvében Irvin D. Yalom. Ebből látszik is az eltérés: az egzisztencialista szakemberek szerint „a halál a szorongás ősforrása”.

Kétségtelen, hogy minden gyerek rá jellemző módon küzd meg ezekkel a fajsúlyos témákkal, ám az is egészen biztos, hogy a gyermekkori szorongások egy része tökéletesen helyénvaló: a félelem és annak kezelése az élet része, amivel a kicsiknek is találkozni kell, felvenni vele a kesztyűt – ez az egyetlen mód, hogy megtanulják kezelni, a maguk szolgálatába állítani negatív érzéseiket. Szülőként pedig „csak” a gyermek mellett kell lenni, támogatni és figyelni rá, testben és érzelmileg is, hogy ne kapjon túlontúl nagy terhet túl kicsi vállára.

***

Társadalmaink legégetőbb (tömeg)pszichológiai problémáiról, lélektani kihívásairól szóló cikksorozatunk eddigi írásai:

A halálról és a gyászról: Eltűnő ingerek – megtörni a halál tabuját

A burnout-szindrómáról: Ne égj ki!

A telefonfüggőségről: Digitális detox: milyen okostelefon nélkül létezni?

A gyerekként élő felnőttekről: Miért marad meg gyereknek egyre több felnőtt? – A Pán Péter-szindrómáról

Az elmagányosodó társadalomról: A magány társadalmában élünk?

A világvége-várásról: Ökoszorongás: miért félnek egyre többen a világvégétől?