Ott ragadni Sztálingrádban – Lőrinczy Judit: Ingókövek

A legjobb regények talán azok, amelyekben benne ragad egy kicsit az ember. Ott van például például Connie Willis második világháborús/időutazós, Nebula-, Locus- és Hugo-győztes duológiája, a Blackout/All Clear, ami sok jogos kritikát kapott, viszont úgy volt megírva, hogy amikor egyszer a Keleti pályaudvarnál felpillantottam belőle, hirtelen nem is értettem, hogyhogy nem a Londonban vagyok a Blitz idején. Vagy ott van a The Twenty Days of Turin, amire még mindig kicsit borzongva gondolok vissza így pár hét után. Aztán ott van Lőrinczy Judit 2013-as könyve, az Ingókövek, amiből napok óta nem tudok kikeveredni.

A kötet témája Sztálingrád 1942-es ostroma, ami a huszadik századi történelem egyik fordulópontja: a téma ismertsége okán nem is vesztegetnék sok szót az ismertetésére. Hitler mindenképpen el akarta foglalni a szovjet vezetőről elnevezett várost; ez majdnem sikerült is; aztán a szovjetek bekerítették és szépen lassan felőrölték Paulus egyre kétségbeesettebb hadseregét, míg végül a német marsall megadta magát. A hadiszerencse megfordult, a németek innentől curukkban voltak, és meg sem álltak Berlinig; Sztálingrádból viszont csak egy füstölgő romhalmaz maradt.

A kötetet az Ad Astra adta ki, a borítója ennek megfelelően szép, és csodásan passzol a tartalomhoz. Négy embert követünk, kettőt-kettőt mindkét oldalról. Egyrészt ott van az ukrajnai tettei nyomán démonaival küzdő német hadnagy, Lindt; aztán a hadsereg előtt a romvárosba érkező mesterlövész, Galler; a sztálingrádi születésű, munkásból városvédővé avanzsáló Vaszilij; illetve az aprócska szovjet légierőben szolgáló pilótanő, Galina. Ők négyen bolyonganak a leégett, felrobbantott, lerombolt, felásott, ám legnagyobb meglepetésükre mégis élő és cselekvő város üszkös, füstölgő romjai között. A Volgán pedig egy túlvilági hajós vár arra, hogy a város megadja magát.

A kötet fantasztikus kerete mellett elképesztően élő képet ad az ostrom alatt álló város valóságairól mind az orosz, mind a német oldalon. A kezdeti német lelkesedés helyét a hideg beköszöntével, és a szovjetek kitartásával párhuzamosan a fásultság, aztán a közöny, végül a kétségbeesés veszi át; míg ugyanez fordítva történik a túloldalon. A négy karakteren keresztül az ostrom minden aspektusa felvillan, nagyon életszerű, átélhető, teljes képet kapunk arról, hogy milyen lehetett Sztálingrádban lenni 1942 és 1943 fordulóján. A regény másik arca, a mágikus realizmust, városi fantasyt felvillantó motívumok pedig kellően izgalmasak, egyben homályosak ahhoz, hogy elférjen ez a történet a fantasztikumban.

Arról pedig külön kell szólni, hogy Lőrinczy Judit milyen remek író, mennyire okosan, ügyesen, gördülékenyen és változatosan tudja egymás mellé rakni a szavakat, képeket és motívumokat. Pedig felületesen nézve a regény kétharmadában annyi történik, hogy egy-egy szerencsétlen, ereje végén járó ember egyik fedezéktől a másikig menekül némi ellátmány reményében. Na de hogy! Ha Lőrinczy Judit azt mondaná nekem, hogy ír ötszáz oldalt mondjuk egy ajtó kinyitásáról, azt mondanám, hogy oké, rendben van, ide vele, el szeretném olvasni.

Az a helyzet, hogy ott ragadtam én is kicsit a neve által elátkozott Sztálingrádban. Pár napja már nem ezt a könyvet olvasom, néha mégis azon kapom magam, hogy hamut szitáló szürke ködben úszó, havas, üszkös romok jutnak az eszembe, vagy éppen valamelyik szereplő sorsán gondolkozom. Sztálingrád másik csatáján.

*

Kövess minket Facebookon és Molyon, olvasd el e-könyvünket a hazai fantasztikum helyzetéről, és gyere el a Könyvfesztiválra, ahol főszerkesztőnk moderálja majd a kortárs sci-firől és fantasyről szóló beszélgetést!