Szabó Tímeáról majd elválik

Varga Judit válásán csámcsogott kissé a minap Szabó Tímea. (Azok kedvéért, akik egészséges távolságból figyelik a magyar pártpolitikai arénát, megjegyezzük: ő, mármint Tímea, egy – papíron legalábbis mindenféleképpen – létező párt vezető személyisége, legalább 0,2 százalékos országos támogatottsággal, ráadásul parlamenti képviselő, sokszor kiabál az Országházban.) E csámcsogás keretében a baloldali szellemi térben nagy ünnepnek számító nőnapon (gyökerei a dicső munkásmozgalomra vezethetők vissza) sikerült az egyik politikusnőnek rúgnia egyet a másik politikusnőbe, indulatának egyetlen valós oka pedig mindössze az volt, hogy pályatársa a parlamenti patkó túloldalán foglal helyet. 

Szabó Tímea közösségi bejegyzésében elismeri ugyan, hogy a válás magánügy (tegyük kezünkre a szívünket: tényleg az!), de ezután azonnal közügyként próbálja meg tálalni azt, mintha ez a dráma (minden válás mélységesen mély dráma) ránk tartozna, mindannyiunkra, nem pedig az érintett családra. Egyszerre pedig alkalmat lát arra is, hogy rugdossa kissé azokat, akik a konzervatív, horribile dictu keresztény értékek alapján gondolkodnak fontos kérdésekről (is). 

Mintha lenne bármiféle ellentmondás aközött, ha egy politikai közösség értékrendszerében kiemelt helyet foglal el a házasság intézménye (csak konzervatívan, természetesen: férfi és nő között), valamint a család mint a társadalom legalapvetőbb és legfontosabb eleme, és aközött, ha e közösség egyik-másik tagjának személyes életében valamiféle tragédia következik be.

Ismerek sok elvált embert, közülük kevesen mondják azt (leginkább azok, akikben még friss a seb, nagy a fájdalom), hogy a házasság rossz, az őszintébbek hamar belátják önmaguk és mások előtt is, hogy abban a konkrét házasságban működtettek rosszul dolgokat.

A liberális politikus némiképp mégiscsak hagyományhű: híven ragaszkodik önnön szokásaihoz, például abban, hogy e tematikában következetesen csúsztat. Arról értekezik például, hogy azok, akik osztják az igazságügyi miniszter által is vallott értékeket, és a társadalom jó működéséhez ezeket elengedhetetlennek tartják, azok úgy tekintenek a házasságra, mint az egyetlen „Isten és ember előtt elismert életformára”.

Hogy ez mekkora butaság, azt azok látják csak igazán, akik nagyra értékelik a házasságot, azaz ennek a szellemi értékközösségnek a tagjai, ennélfogva pedig pontosan tudják, mennyi kincset hordoznak más életformák is (a teljesség igénye nélkül eszembe jut például a papi cölibátus, vagy a szerzetesi hivatás is).

Mi csupán azt mondjuk, a házasság óriási kincs, nagy ajándék, ami sok kihívással jár ugyan, önfeláldozást kíván, és olykor rázós ügy, de nagyon, nagyon megéri a sok befektetett energiát, mert amit adni tud, az tényleg csodaszámba megy. Éppen ezért védjük olyan nagyon: nem szeretnénk, ha lerángatnák a sárba, ha degradálnák. Mert véletlenül sem kell mindent erőszakosan „újragondolni” és „újraértelmezni”, mintha kizárólag a XXI. század progresszív embere volna képes a fogalmakat érvényes és jó tartalommal megtölteni. És éppen ezért tudunk mélyen együttérezni azokkal (és nem ítélkezni felettük!), „akik házasságukban és családi életükben hajótörést szenvedtek”.

Hogy ki válik el, az magánügy. Az is, hogy miért. Ha valaki segítségért kiált, kötelességünk megadni azt neki. S hogy legalább az alapokat megérti-e valaha Szabó Tímea? Az majd elválik. Mindig van remény!

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd