Cancel culture – falkavadászat emberekre az erkölcs nevében

„A közösségi média az unatkozók és frusztráltak narcisztikus dühének irányítóközpontja. 2020 nyarán több mint 150 amerikai író és tudós, többek között Noam Chomsky és J. K. Rowling a Harper’s Bazaar hasábjain nyílt levelet tett közzé a cancel culture ellen. De mi is ez a jelenség? A cancel culture talán a falkavadászat szóval írható le a legjobban: egy célpontot hajszolnak sokan összeverődve. A kutyafalkával hajtott róka vadászatához hasonló, ugyanezt teszi a Facebook-használók köre kiválasztott emberekkel szemben a digitális térben. Tömegtársadalom van, de nincs tömeg. Például te milyen zenét hallgatsz? Én valószínűleg nem ismerem azokat a számokat. Nincsenek szubkultúrák, és már trendek sincsenek. Nem tudom egy képernyőn látott ruháról, vintage-e. Ahogy azt sem igen tudnám megmondani, mi a divat. Egy adott zenéről nem tudom, ma készült, vagy 10 éve. Fogyasztási sémák mentén már nem lehet a tömegből szegmenseket alkotni. Ami a te tapasztalatod és információd a te fogyasztói buborékodban és a te véleménybuborékodban, az nem az enyém. Mivel a progresszív eszmék és általában a liberalizmus csődje miatt nem tudnak se a döntéshozók, se a média jövőképet adni, lelkesedéssel mobilizálni, marad az érzelmi zsarolás és uszítás.

A cancel culture eszközt ad a »tömegnek« felmutatni és általuk helyeselve szimbolikusan megsemmisíteni, meggyalázni és sárba tiporni embereket, kiiktatva őket az emberszámba veendők köréből. A közösségi média ehhez felületet kínál, ahol az unatkozók és frusztráltak narcisztikus dühét lehet irányítani, illetve ahol ez a fajta csődülés a valódi társadalmi bázis illúzióját keltheti. Ugyanaz a pár száz, maximum pár ezer troll őrjöng a magyar nyilvánosságban, és egyre több kutatás (például itt és itt) támasztja alá, hogy a trollok szadisták és pszichopaták.  Nem a nehezen elérhető átlagfogyasztókról beszélünk, akiknek a véleményére a döntéshozók és a kutatók kíváncsiak lennének, hanem a társadalom egy szűk szegmenséről, a lincselésre kapható, hergelhető csürhéről. Anomália, ami reprezentatívvá válik a közösségi médián keresztül. Olyan közegekben szoktak „cancelelni” embereket, ahol nincs más terepe és eszköze a versenynek, mint az átmoralizált megfelelés, a »jóemberség-valuta«.

Okkal terjed a mobbing és a cancel culture a politikával (sajnos) összenőtt művészeti, kulturális közegekben és a médiában, ugyanis ezek eddig is nagyban önkizsigerelésre, önfeláldozásra alapoztak. Amikor a teljesítmény szubjektív, és az informális hálózatoknak kiemelt szerep jut, az emberek egymás számára is eszközök, erőforrások lesznek. Bármelyik marketinges megmondja, hogy ne vágj ingyen hajat, miközben a kulturális közeg annyira az önkizsigerelésre, a fizetetlen és alulfizetett munkára épül, hogy nehezen lehet elkerüli, hogy portfóliót, karriert, elismerést szolgáltass gyakorlatilag ingyen másoknak. Eszköz leszel, és az eszköz eldobható, feláldozható. Ennek az extrém kihasználásnak a következő szintje a cancel culture: a nyilvános emberáldozat. Egy konkrét példa, amin szemléltetni szeretném a cancel culture mechanizmusait, a Burda magazin pedofilnak való kikiáltása. Mégpedig egyetlen szó miatt egy (nyilvánvalóan németről fordított) képfeliratban, ami egyébként nem kiskorú modellre, hanem a szabásvonalra vonatkozott (»Sima, kerek nyak, az eleje közepén szexi hasítékkal, gumival behúzott háromnegyedes ujjával: hát igen, ezt Anyu is megirigyelhetné!«). Amikor Google-fordítóval őrjöngött a hergelt trollsereg a német anyacég oldalán, akkor már pedofil volt a magyar Burda-főszerkesztő is, és börtönt emlegettek neki.”