A kánon újragondolásáról

2018. augusztus 19. 11:01

Sehol máshol nem mutatható ki jobban magyar viszonyok között a feltétlen és kritikátlan tekintélytisztelet, mint a művészetünkben.

2018. augusztus 19. 11:01
Trombitás Kristóf
Trombitás Kristóf
Mandiner

Az igazi kérdés az, valóban van-e bennünk ahhoz erő, hogy az elmúlt évtizedek dogmává merevedett szabály- és ízlésrendszerét levetkőzzük magukról és ennek értelmében cselekedjünk; vagy az iránymutatáson és a szükséges vitán túl csak annyira vagyunk képesek, hogy legalább a normalitás értékítéletét kimondjuk, de valójában ugyanolyan domesztikáltak maradunk, mint korábban?

Mert a probléma velejét felderítették. Azt az ájult, magából kifordult tiszteletet, amit a posztmodern művek kapnak meg bizonyos közönségtől azért, mert kitekerik a magyar nyelv alapvető szabályait, el kell utasítani. Úgyszintén az ezen művekkel szemben tanúsított áhítatot, amit javarészt az motivál, hogy érthetetlenségben és befogadhatatlanságban már odáig jutatták alkotóik a szövegeket, amikor az erre fogékony felvevőközeg már értéknek tartja.

Az abnormális ízlésficamhoz, a tárgyiasított lírához és a mondattalan mondatokhoz nekünk semmi közünk. Minél többen mondjuk ki és minél hamarabb, annál közelebb juthatunk a megoldáshoz.

Annak, hogy ez a korszellem elterjedhetett az országban – és komolyabb kitekintést most nem is tennék, csak az elmúlt évtizedekre koncentrálva –, alapvetően két oka van.

Az első ok az egyszerűbb. A kispolgári ízléssel megvert entellektüelek szent meggyőződéssel hiszik, hogy ami unalmas és érthetetlen, az jelent is valamit.

Sehol máshol nem mutatható ki jobban magyar viszonyok között a feltétlen és kritikátlan tekintélytisztelet, mint a művészetünkben.

Léteznek ama bizonyos nagy bölények, akik érinthetetlenek, és bármi is került ki kezeik közül, szent meggyőződéssel forgatták az arra méltóak.

A miértet mint kérdést, nem is igazán tette fel senki. Pedig ha valamit, hát ezt érdemes lett volna megszakérteni. Azért érték, mert adott korszak korifeusai sajátos ízlésficamunkban jónak találták? Esetleg nyolc darab ösztöndíj-osztogató német értelmiségi élvezettel forgatta? Ki tudja? A csápolók tömegének elég volt annyi, hogy azok, akiknek a véleményére adnak, elfogadják, mi több, propagálják ezeket a műveket. És a lájkolások összeadásából életművek születtek.

A második ok ennél összetettebb, ám nem meglepő módon a kádárizmus hozadéka. Aczél és köre ugyanis a ’70-es és ’80-as években lehetővé tették az írástudóknak, hogy ne a korabeli és annak előtti szovjet irodalom legyen az, amit tisztelniük és követniük szükséges, hanem lehetőségük volt a Nyugatot és annak köreit példaként venni.

Természetesen nem azt állítom, hogy a Nyugat mai nimbusza ennek köszönhető, de a szocializmus romboló munkája gyakorlatilag az egyetlen oka, amiért ma úgy tekintünk a 20. század elejére, illetve a két világháború közötti korszakra, hogy a kultúra letéteményese kizárólag a Nyugat volt. Teljesen elfeledkeztünk – elfeledtették velünk – az ezzel párhuzamosan létező és legalább ennyire fontos kulturális jelenségeket.

Ez a réteg volt az, amely saját magából kitermelte azt a felhozatalt, amire manapság is illik felnézni. Akik eljátszhatták saját magukkal és az őket tisztelőkkel, hogy ezek az évtizedek nem a pangó kilátástalanság és hiány, nem a szürke szocializmus időszaka volt, ahol mindent befed a kilátástalanság, hanem egy forrongó kulturális közeg. Aztán beleragadtak a szerepbe.

És cseppet sem meglepő, hogy

az igazán fontos alkotók ettől rosszul voltak,

és amennyire csak lehetett, igyekeztek magukat kihúzni a falanszterből, függetleníteni saját nimbuszukat a posványtól, nehogy rájuk is fröccsenjen a sár, mert a nyoma bizonyosan megmarad – jó példa erre Kertész Imre élete és munkássága.

Nem feledkezhetünk el arról sem, hogy ez a réteg volt az is, amelyik a lehető leginkább erősítette és életben tartotta a „bűnös nép” és az „utolsó csatlósok” mítoszait. Nekik ez annyiban állt érdekükben, hogy egy korlátozások nélkül használható pórázt adott a kezükbe. Aki bármiben is felszólalt a hivatalos kánonjuk ellen, azokat a legdurvább érzelmi szuggesztiókkal bombázták.

Amennyiben az aktuálpolitikai részét nézzük, ettől sikerült megszabadulnunk. Annyi idő után végre minden értelmes ember elhitte, hogy semmi sem történik attól, ha páran kígyót-békát kiabálnak rá, amennyiben nem ért egyet a felkentekkel, mert korábban lehet, hogy ezzel egzisztenciális kanosszajárás kezdődött, de mára csak legyinteni érdemes rá. Még inkább kiröhögni.

Akkor sem történik tragédia, ha végre kimondjuk, hogy ami a baloldalon érték, az valószínűleg a jobboldalon igen keveset ér. Csak a modern kori univerzalitás műszavai és műelvei kutyulták annyira össze a dolgokat, hogy mindent egy bizonyos skálán legyen muszáj értékelni, miközben ez igen hosszú ideig egyáltalán nem így volt.

Egészségesebb történelmi korszakokban bátran külön tudták választani a búzát az ocsútól,

és jellemzően mindig a „jobboldali” jellemzővel bíró értékek maradtak fent, még ha ezt akkoriban nem mondták ki, mivel a jobboldaliság fogalma még nem létezett. Ettől még a normalitás, a mellette való kiállás és a megőrzés fontossága mindig az abszolút értelemben vett jobboldalisággal volt összhangba hozható, és ami ettől eltért, távolodott vagy abnormalitást óhajtott, az érkezett az abszolút baloldaliság felől.

Arról nem mi tehetünk, hogy a mögöttünk hagyott évtizedekben különösen felgyorsult a romboló folyamat, és nemhogy a politikai közép, de a nyugat-európai, mainstream jobboldal is teljes nyugalommal nevezhető baloldalnak. Mindent bekebeleztek, mindenre rátették a kezüket. Szívós küzdelem van addig hátra, amíg a nagyobb hídfőállások visszaszerezhetőek.

Ehhez azonban arra van szükségünk, hogy mi is félretegyük azokat az érzelmi skrupulusokat, amelyekkel a baloldali panteon megalkotása során sem törődtek. Ha magunk és mások felé is nyilvánvalóvá tesszük, hogy azok a sarokpontok, amelyek számukra non plus ultrák a művészetben, számunkra nem feltétlenül azok. Erről szívesen nyitunk vitát, de annak az időszaknak vége, amikor a mucsaizás belengetése vigyázzba állított minket. A folyamatos megengedésnek, ami abból a félelemből eredt, hogy amennyiben nem így teszünk, a végén majd azt vágják a fejünkhöz, műveletlen senkik vagyunk, akik nem érnek fel a magaskultúrához. Ezek nem érvek, hanem egy pánikrohamos kisebbség vagdalkozásai.

Fel kell ismernünk: az nem működik, hogy míg egy politikai jelenséget, egy folytatólagosan elkövetett rombolási folyamatot kárhoztatunk, közben azokat az embereket, akik ennek a hullámnak a tetején érkeznek, olyan elbírálásban részesítjük, mint a saját ikonjainkat.

Amíg helyesen idomított háziállatként fogadta egy konzervatív a progresszió leereszkedő vállveregetéseit, addig természetesen a baloldalnak nem volt gondja. Ne játsszuk tovább ezt a szerepet, inkább

jusson eszünkbe, hogyan viszonyultak és viszonyulnak baloldalról a számunkra fontos eszmeiséghez és művészekhez.

Hogyan rántottak a porba mindent, ami nem illett a soraikba, hogyan vonták kétségbe a jelentőségét bárminek, ami nem olyan volt, mint ami nekik megfelelő.

Van saját panteonunk, kezdjünk el élni vele! Az eszmecserénk ne egy triumfálás legyen a baloldal romjai felett. Elhiszem, ennyi idő elteltével is el nem múló élvezet odaszúrni, hogy végül nem ti tetteket minket a szemetesbe, de álljunk neki a kodifikációs folyamatnak is. Végezzük el a lényegi munkát és kezdjük el az eddigieknél is sokkal jobban támogatni a saját törekvéseinket. A feltételek adottak hozzáAz emberek jelentős része kíváncsi arra a kultúrára, ami nem egy atyáskodó kioktatással vagy leereszkedéssel kezdődik, amint az a baloldal bevett gyakorlata volt.

Hosszadalmas lesz a munka, de két pillér vezet el hozzá: a baloldal tabusításainak felmondása és a saját értékeink szenvedélyes támogatása.

Összesen 153 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
nyílegyenes
2019. július 19. 19:04
Na akkor csak röviden... Nem arról van szó, hogy bárkit nem ki kellene venni, nem lehetne olvasni stb... Ez ugyanolyan ellenzést váltana ki, mint amit a komcsik műveltek! Csak egészítsük ki azzal, amivel ki kell! S, majd az olvasó összehasolítja, hogy neki mi tetszik vagy sem, de ugye amiről nem hallott, az nincs is... Én nem Wass Albert, meg Nyírőt hozom fel, mint aki kimaradt és ez mekkora baj...Az! De vannak még náluk is nagyobb formátumú és munkásságuk alapján igenis a magyar irodalom fontos szereplőinek tekinthető alkotók, akik nem most, hanem már életükben vagy az után is híresek és ismertek voltak, ismertebbek, mint egy "nyugatos" író, költő... Ki ismeri Gyóni Gézát? A Przemysl erődben harcoló magyar költőt, ki a világháború egyik legtragikusabb és legszebb háborús versét írta, miközben a "nyugatos" elvtársak éppen szivaroztak valamelyik pesti kávéházba, hiszen a haza védelmére ilyen vagy olyan okból alkalmatlanok voltak! A korszakban Ady-val volt ellentétbe állítva..persze, hogy utólag "nem lehetett belőle kortárs költőt faragni" nem fért bele a "kánonba" Miután felfedezték Gyóni az egyik legnagyobb Brit irodalmi díjat kapta 1934-ben majd 20 évvel halála után..., S, tudnak-e Tormay Cécile-ről, akinek az volt a bűne, hogy 1918-1919-ben, hogy lerántotta a leplet Károly Mihály és köréről és bemutatta a vörös terror alakjait és az oda vezető utakat... Ezért vált "nemkívánatossá" a kánont persze nem érdekelte, hogy Ő volt az a magyar író, akit először jelöltek irodalmi Nobel-díjra 1936-ban majd 37-ben is! Kíváncsi lennék, ha most Kertész Imrét így ignorálnánk, mi lenne a reakciója a "kedves balos köröknek".:P Az már csak hab a tortán, hogy mennyire volt meghatározó személyisége a kornak Tormay, hogy Madame Curie halála után őt jelölték a Népszövetség Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságába... Tényleg jelentéktelen volt... Aztán ott van Herczeg Ferenc a 20-40 -es évekig egyik legtermékenyebb írónk, akinek a lapja 70.000 példányban jelent meg a korabeli Magyarországon, így eléggé elmondható talán, hogy formálta az akkori irodalmi életet, köztudatot! Őt valóban mindenki ismerte a korban! S, tudják hány példányban jelent meg a kánonban egyetlen irodalmi vezérfonalként megjelenő Nyugat? Nos, 1000 alatt, néhány száz példányban! Akkor ki hatott a korszakban igazából és kinek a művei határozták meg a korszak irodalmi életét a nyugatosok vagy Herczeg írásai? S, akkor miért nem ismeri ma senki Herczeg Ferenc munkáit? Mert a "kánon" szépen kihagyta hogy gyorsan el kell felejteni, mert ő az, aki Horthy Miklós "udvari írója", aki oylat merészelt tenni, hogy köszöntötte a Kormányzót a születésnapján... Nos, ez elég volt, hogy "örökre" száműzzék a balos ítészek... Miközben pl. Zelk Zoltán, aki Rákosi (Roth Manó) Mátyáshoz írt dicsőítő verseskötete miatt senki nem háborog és tüntette el a gyermekirodalomból pl... Ugye ugye? van mg mit helyretenni! Na ezekre kellene figyelni, s ennyi, ahogy mondta valaki, mindenkit a teljesítménye alapján megítélni! Nos, ami látható azok, akiket kihagytak a "kánonból" bizony sokkal többet tettek le a magyar irodalom asztalára, mint azok, akik egy része piedesztára emelve, ma is ott van... S nem őket kell kivenni... Ők is a részei, de kerüljön végre mindenki a magát megillető helyre! Ez lenne a lényeg!
Hunyadi Mátyás
2018. augusztus 20. 10:00
Trombitás cikkének nincs sok értelme, a kommentek viszont érdekesek, mármint árulkodók. Egy ideig azt kellett hallgatnom, hogy milyen borzasztó is a Wass Albert kultusz (plusz Szabó Dezső, Tormay, stb.). Most a fidesz oldal nyávog, hogy Eszterházy kultusz lenne. Bármilyen kultusz, vagy kánon csak az újságírók cikkeiben létezik. A való világban olvasók vannak, akik vagy vásárolnak vagy kölcsönöznek könyveket, amiket aztán vagy elolvasnak, vagy letesznek, aszerint, hogy olvashatónak vagy olvashatatlannak találják azokat. Magam olvasok Eszterházyt is és Wass Albertet is. Dragománt is és Szilágyi Istvánt is. Az irodalomban a "mű" a lényeg, az író személye alig fontos. A "művek" persze sugallnak valamit. Fenti írók művei ugyan más-más oldalról mutatják a valóságot, de mind a magyar valóságot mutatja, értsük bele a történelmet is. Az ilyen Trombitás-féle cikkek mindkét oldalon leginkább csak hűségnyilatkozatok, amiért némi kis baksis is leesik. Értelmes műelemzésre ezek az írások (és szerzőik) alkalmatlanok. Csak egyike másika tud hozzászólni a "művekhez" magukhoz. Az alkotók persze valódi emberek, erényekkel és sok-sok hibával. Ezeket az erényeket lehet tisztelni, a hibákat elítélni, az írók kedvelni vagy nem kedvelni, de a műveket művekként kell tekinteni. Az irodalmi "kánon" a műveket kellene, hogy tartalmazza, nem az írókat. Amúgy kíváncsi lennék, hogy az itteni fidesz-kommentelőknek ( plusz Trombitás) ki elfogadható a ma élő alkotók közül. Merthogy ki nem, azt huszadszor olvasom.
abcd
2018. augusztus 20. 08:55
A kánonról. Azt gondolom, sokan attól félnek, hogy itt az egyébként évtizedek óta elismert, oktatott, alkotók "szoborparkba" helyezéséről van szó. Én egy hétköznapi, alapvetően reál beállítottságú ember vagyok, aki rosszul érezte magát a középiskolai magyar irodalom órákon. A Nyugatos korszak oktatott műveinek hangulata, kicsengése számomra nyomasztó volt, viszont ellentétes a szüleim élménybeszámolóival, de ez úgy általában az egész Horthy korszakra igaz. Akkor nem igazán tudtam mit kezdeni vele, valami egysíkú, siralmas történet volt számomra az a korszak. Tormay Cecileről még csak nem is hallottam, és persze még sok másról sem, a fekete lyuk a rendszerváltás után kezdett derengeni. Ma már úgy látom, hogy a kánonnak semmi köze az általános magyar kultúrához, nem más, mint a hatalom gyakorlás eszköze, politika. Ezt a komcsik nyíltan hirdették is, ezért nem értem rácsodálkozást. Aki tehát a politikától félti a kultúrát, az bizony elkésett vagy 60 évet.
Babivadász
2018. augusztus 20. 08:30
Mi lehet a valódi oka annak, hogy jobboldali művészek nem tudnak kibontakozni és jelentős műveket alkotni? Nyilvánvalóan nem az, hogy elnyomták őket, hiszen a "kommunizmus " előtt és után is lett volna lehetőségük nagyot alkotni. Egyetlen egy szóval meglehet magyarázni az okát. Tehetségtelenek! Mondjon valaki egy világhírű jobboldali magyar írót , költőt .... Attól még senkisem lesz nagy művész, ha az ellenfeleket lejáratják és a fölbe döngölik. Minden művész csak a művein keresztül tud a legnagyobbak közé kerülni. Bayer Zsoltot hiába tartja számon a jobboldal a legnagyobbak között ,ezzel csak lejáraták magukat, de nem csak magukat hanem az egész magyar művésztársadalmat köpték szembe. Tették ezt azok a senkiházi faluról feljött politikusok akik csak gyerekkorunkban olvasták el a kötelező olvasmányokat . Nekik a kultúra a falunapokon fellépő Lagzi Lajcsi és Bódi Guszti . Ők azok akik szerint havonta 120 ezer forintos művészpótlék jár a népművészet mestereinek. Tojáspatkoló, bocskorkészítő, mézeskalácsos, furulyás....... Ugyanez nem jár a köztársasági elnök álltál adományozott állami díjas művészeknek . Természetesen ehhez kelletek azok a "értelmiségiek " akik ehhez a nevüket adták, akik pénzért mindenre kaphatóak.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!