J. G. Ballard: High-Rise – Előemberek a Zikkuratban

„A toronyház bukása nem lazán összefüggő eseményeken előregördülő egyedi tragédia, melyet akár el is lehetett volna kerülni - habár a szóbeszédek és a róluk közvetítő narrátor megbízhatatlansága ellenére lekövethető az egyre szélsőségesebb reakciók egyfajta ok-okozati sorrendisége -, hanem sokkal inkább természeti esemény, mint egy feldobott kő kiszámolható íven történő lezuhanása vagy éppen egy vulkán kitörése. Az épület és a közösség együtt, egymás miatt, kéz a kézben pusztul - ezt a Tervező döntései siettetik talán, de nem okozzák.

Az összeomlás több, mint egy korlátok közé szorított közösség privát végzete: a rendszernek belekódolt, eltávolíthatatlan része az elégedetlen feszültség, mely a nyugati társadalmak alapmítoszából fakad, miszerint mindenki mindent elérhet, megkaphat. Viktor Pelevin az Empire V-ben a diskurzus és glamúr fogalmával írja le azt a csinált vágy-rendszert, melynél fogva a modern ember vezethető. De a minden kívánalmát orrvérzésig kielégítő-kiégető, dekadens, vágyavesztett társadalom irányíthatatlan, önpusztító, és ami a legironikusabb: egy ponton túl menthetetlen. Csak az információs korban felnőtt ember hiú reménye, hogy a tájékozottság, a mérhető és dokumentálható ökológiai és gazdasági mutatók bármilyen mértékben segíteni fognak okosabban csinálni a dolgokat a továbbiakban. Vagy legalább - legközelebb. (Nem véletlen, hogy a toronyház bukását dokumentáló férfi sem ér el semmilyen eredményt, sőt talán nincs is efféle célja, csupán ott akar lenni, és közelről megmutatni. Maró tömegmédia-kritika a margóra.)

A tárgy- és lakáskultúrában dőzsölő, irigységfüggő modern nyugati értékrend tehát millió éves, kódolt ösztönökben oldódik fel: a Disznófejű Nagyúr tort ül, aztán az ő ideje is lejár, elmosnak mindent az érdekelvűségre, rövidlátásra késztető, a természetes kiválasztódás által kérhetetlenül mohóra kovácsolt, amorális, állati ösztönök. Gyönyörű a maga egyszerűségében, ahogy a gyorsított visszafejlődés leleplezi a modern társadalmak fejlődésmítoszát. Hogyan is tudtunk olyan sokat előre, felfelé haladni - egy helyben?”