Blood and Wine – Ők boroznak, én meg elvérzek

„Az, hogy a kút mélyén a Hearts of Stone óriásbékája öt másodperc alatt kinyúvasztott, az oké. Az az én hibám: undorodtam, nem tudtam koncentrálni, de majd felfejlődök amint nem lesz már tőle hányingerem. Ugyanez állt az óriáspókokra is: idővel túlléptem azon, hogy minden kardcsapással csak közelebb kerül az óriási, gusztustalan potroha a képemhez, de megoldottam. Öklendeztem, mert ugrani is tudtak, de nem számít, hiszen harcos vagyok. Ez a játék jellemépítő hatással volt rám, most viszont össze akar törni: a Blood and Wine-ban alig vagyok képes tizenöt percnél többet játszani egy huzamban, mert minden, de minden az életemre tör – sikerrel.

Az a farkas, ami eddig 5-ös volt a sejtelmes szláv mocsarakban és a zord viking sziklákon, az igazán veszélyes helyeken, most ezen a röhejesen színes és fényes mediterrán, napfényes, civilizáltságában már nem annyira sötét középkori, inkább reneszánsz helyen 30-as, pedig pixelre pontosan ugyanarról az állatról beszélünk. Az a lidérc, akinek eddig kb. annyi elég volt, ha a nemcsak rúnákkal, de ráolvasásokkal is felturbózott kardomat megmutatom, szinte azonnal szertefoszlott a rettegéstől, most ebben a pszeudo-Itáliában csak meg kell, hogy jelenjen, és én rogyok össze holtan. A bortermő vidék teszi ezt velük? Mi van a borban? Mi van a napfényben? Mihez jutnak általa? Minden falu mellett van egy gigaméretű napraforgó tábla – A SZOTYIBAN VAN A TITOK?

143 órányi játék és 2663 élet kioltása, köztük a Vad Falka kis- és nagygóréjának professzionális likvidálása után most ismét ott tartok, mint amikor 5-ös szinten küzdöttem egy csicska gólemmel.”