A fantasy feltérképezése

„A fantasy definiálása után tényleges feltérképeznivaló már csak az egyes művek jelentősége lesz, és persze az örök kérdés: milyen motivációk vannak a fantasy-irodalom megszületése és olvasása mögött?

Hogy miért alakult ki a modern fantasy, ennek több okát is lehet sejteni. A fősodorbeli irodalmi művekből fokozatosan tűntek el a fantasztikus elemek, a világ tudománya egyre nagyobb iramban magyarázta meg a megmagyarázhatatlant, az ember viszont szerette a rejtélyesdolgokat. Erre adott választ talán a fantasy. Moorcock vitatkozik Lovecraft kinyilatkoztatásával, miszerint a tudomány megöli a művészetet; éppen ellenkezőleg: szétszedni egy történetet (vagy az emberi lelket) komponenseire, ez csak felerősíti a hatást. Ballardot idézi: »Úgy érzem, a fantasy-író egyik ismert szokása, hogy olyan képeket és ötleteket válasszon, amely elméje belső tájképét tükrözik, az olvasónak pedig ezen a szinten kell interpretálnia [őket]«.

Ugyanakkor a huszadik század háborúi megmutatták, hogy állandónak hitt értékek tűnhetnek el, világunk arculata pedig egyre gyorsabb iramban változik, így a megalkotott világok stabilitást, rendszert, megismerhetőséget nyújtanak a valódihoz képest. Egy fantasy belső logikai felépítése, világának működése viszont másfajta, elvont tanulási folyamatot indít az olvasóban.

Anthony Burgess írja a Titus Groan előszavában: »[a] megalkotott világ nem jobb, nem is rosszabb a miénknél: egyszerűen más«. Amikor arra keresi a választ, miért nem emlegeti az irodalomtörténet Mervyn Peake munkásságát, ez a következtetése: »nem foglalkozik faji, társadalmi vagy szexuális kérdésekkel, nem feszegeti a modern öntudat határait, inkább hátra néz, nem pedig előre. Könyvei az egyéni képzelőerőt táplálják; nem az a céljuk, hogy előbbre vigyék a művészetet.«

Mervyn Peake óta viszont a fantasy-írók elkezdtek foglalkozni faji, társadalmi és szexuális kérdésekkel, még ha a művészet előrébb vitele itt azt is jelenti, hogy mindezek a gondolati anyagok visszafordulnak a mítoszokhoz, lovagregényekhez (ahogy azt Baudrillard megsejtette: a művészet elkezdi felgöngyölíteni önmagát), de persze ennél jóval gazdagabb tematikáról van szó.

A fantasy végtére is bármit befogad. A regény nyelvén zárt, önmagában értelmezhető eposzt, kalandot, példabeszédet írni: ez ennek a zsánernek a lényege. De vajon a fantasy-irodalom tényleg az elveszett mesék, eposzok, mítoszok hiányát hivatott betölteni?”