Egy jó hangulatú apokalipszis – Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

Végre egy apokalipszis, amihez az ég világon semmi köze nincs a zombiknak! Nem is gondoltam rá, de az elmúlt évtizedben teljes csömöröm lett a zombis apokalipszistől, amiből ráadásul egyedül a Z Világháborút tudtam értékelni – nyilván a könyvet, nem a filmet. Hát még egy olyat, ami nem annyira sötét tónusú, és a fő gondot nem az jelenti, hogy éhenhal-e a főszereplő vagy sem. Emily St. John Mandel egy igazi irodalmi feldolgozást szállított az apokalipszisről – nem véletlen, hogy a könyv ugyan a Gabónál jelent meg, de nem az SFF-sorozatban. 

Arthur Leander ötvenes éveit taposó színész, aki éppen azon az éjszakán hal meg a színpadon, darab közben, mikor a világra szabadul a grúznátha – egy olyan járvány, ami az emberiség nagy részét kiírtja. Haláltusáját, a megmentésére igyekvő volt paparazzi életmentését végignézi egy gyerekszínész, Kirsten. Arthur haláláról még másnap tájékoztatják volt feleségeit, akik szétszóródtak szerte a világban. Köztük van Elizabeth, az egyetlen, akinek Arthurtól gyereke született; illetve az évek óta sci-fi képregényén, a Tizenegyes állomáson dolgozó Miranda. Arthur halálhíre még megjelenik a másnapi újságban, aztán hamarosan már egy újság sem jelenik meg. Vágás.

Húsz évvel később az Utazó Szimfónia nevű színitársulat járja a Nagy Tavak vidékét: utazó társulatként Shakespeare-t állítanak színpadra a járvány után széttöredezett túlélők kis városkáiban, mert, ahogy Star Trekből szedett mottójuk szól, túlélni bizony nem elég. A társulat tagja Kirsten, aki az útközben kifosztott házakban Arthur Leander életének bulvárlenyomatait gyűjti, és legnagyobb becsben a tőle kapott képregényeket, a Tizenegyes állomás két első számát. Eközben vidéken éppen eluralkodik egy agresszív próféta, Kirsten és egy barátja pedig elszakadnak a társulattól.

A cselekményt nehéz részletezni, mert nem nagyon van, vagy ami van, azt felesleges lenne pár mondatban felvázolni. Montázsszerűen, az időben oda-vissza ugrálva tárul fel Arthur Leander élete gyerekkorától halálig, miközben a vele kapcsolatban álló emberek: barátok, feleségek sorsa furcsa módon fonódik össze az apokalipszis utáni világban. Eközben a szerző képet ad egyrészt egy sikeres, de megcsömörlött színész életéről, valamint arról, hogy milyen a világ a járvány után. Az egésznek pedig keretet ad a fiktív Tizenegyes állomás, amelynek lakói szintén a civilizáció pusztulásának túlélői.

A Tizenegyes állomás nagyon kellemesen megírt és a súlyos témák mellett nagyon pozitív hangvételű történet, ami végre – mint már említettem – megszabadul a halál unalmas (pun intended) zombiktól, és a járvány utáni világ szemszögéből egy egészen egyedi hangulatú képet fest mai korunkról. Végre nem azon kell izgulni, hogy kinek a lábát eszi meg egy agyatlan zombi, vagy hogy átlépik-e az emberiesség határait a szereplők: van idő elmerengeni egy sor nyugtalanító kérdésen magunkkal kapcsolatban.

A karakterek nagyon szépen vannak megrajzolva úgy a múltban, mint a jelenben; a cselekmény pedig az idősíkok között szétfolyva, de magabiztosan hömpölyög, mint egy kiáradt folyó: a végén minden összeáll, és elégedetten tesszük le a könyvet. Emily St. John Mandel sikeresen tolta el a posztapokaliptikus fókuszt a vérgőzös, hentelős horrortól a lassú folyású, alaposan építkező szépirodalom felé, ahol magunkat biztonságban érezve gondolkodhatunk el a civilizációról és arról, hogy egy ember élete milyen hatással van másokra.