A mágia esete a klinikai depresszióval – Lev Grossman: A varázsló birodalma

„A varázsló birodalma ha lehet, még fordulatosabb lett a korábbi köteteknél. Grossmannál továbbra sem lehet tudni, hogy mikor milyen fordulatra számítsunk, az viszont biztos, hogy hiába a mágia, a csavarok mindig teljesen hihetően következnek egymásból. (Ennek többek közt az az oka, hogy maga a mágia is valósághűen működik, minden szereplő tudományként kezeli és tudományos módszertannal közelíti meg.) Ezúttal viszont a realizmus olyan szinten ledominálja magát a cselekményt, hogy tulajdonképpen sokkal inkább hat az egész regény Quentin egyfajta kellemetlen pszichoanalízisaként, semmint valódi fantasynek. Ráadásul a mellékszereplők sem sokkal vidámabb figurák.

Ami viszont nem kis vállalás az író részéről, hogy nem csupán a könyvet próbálja kerek egésszé formálni, hanem az egész trilógiát igyekszik lezárni. Ebből kifolyólag minden korábbi karakter megjelenik, ha csak egy kötelező jelenés erejéig is, és jelentős részüknél az látszik, hogy időnként súlyosabb traumákat éltek át és dolgoztak fel különféle formákban, mint maga a főhős. Quentinnek tulajdonképpen teljesen hétköznapi tragédiák szaggatják szét az épp kezdődő felnőtt életét és sarkallják, vagy inkább taszigálják a biztonságosnak hitt gyermekkori álmok (vagyis Fillory) kergetésére. Persze mindig borzasztó egy apa halála, még akkor is, ha sosem viselkedett igazán apaként, vagy egy jó és szerethető munkahely elvesztése, ezek azonban mind olyan problémák, amelyekkel mindannyian szembesülünk és amelyeket mindannyian fel is tudunk dolgozni, anélkül, hogy elmennénk tűzoltónak vagy katonának, ahogyan kisgyerekként szerettük volna.”