A könnyű vörös

„Amit fentebb fejtegettem, nem azt jelenti, hogy magában a borban csalódtam volna. Nem is mondtam le róla. Kevesebb fogy, ez nem kérdés, és még annál is kevesebbet kóstolok, merthogy lötyögtető-öblögető társaságokba és nagyszabású rendezvényekre sem járok. De azt hiszem, az a másfél-két évtizedes kiképzés ad valamelyes alapot, hogy meg tudjam ítélni, mi az érdekes és értékes. Talán még azt is: mi az, ami finom. Mert végső soron ez a lényeg, az ideológiai-szakmai viták a kemény magnak valók, a jó bor ellenben a közönségé. Azoké az embereké, akik pénzt adnak érte, és azt mondják szombat este a bárban-kocsmában vagy vasárnap az ebéd után, hogy igen, jól választottam – de szép napunk van ma!

Ami a legfontosabb: az okos választás egyáltalán nem feltétlenül kerül súlyos ezresekbe. Kétségtelen, évtizedek teltek el vele, hogy a magyar bor egyre sűrűbb és egyre drágább lett, mígnem a presztízscuccok árai a megfizethetetlenség szféráiba emelkedtek. Ki az, aki tízezreket adna bármiért rendszeresen, hacsak nem egy aszúért karácsonyra? Ám ennek az időszaknak szerencsére vége. Ma szinte egy forinttal sem kerül többe egy villányi portugieser, mint húsz évvel ezelőtt, és arra is megvan minden sanszunk, hogy ezer és kétezer között igazán klasszhoz jussunk. Fehérben pláne, de immár vörösben is. Szombat estére vagy a vasárnapi ebédhez. Óriáshoz nem, finomhoz igen. De ki akarna mindig óriásokkal viaskodni?

Itt van például Légli Géza birtokvöröse 2013-ból. Ráérzésre vettem, minden előzetes tájékozódás nélkül, olcsónak tűnt, leemeltem a polcról. Sok fajtából összerakott házasítás, birtokbor, mint elnevezése is mutatja. Színe rubinvörös, illata gyümölcsös, egyszerre élénk és érett, cserei nem szárítanak, savai nem savanyítanak, élénk, üde, tiszta ízű, zamatos, csúszik, mint a veszedelem, kell belőle még egy, majd még egy pohárral. Még szerencse, hogy az alkoholja sem magas. Több mint hibátlan.”