Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

„A szereplőket, akiknek a szemszögéből megismerjük ezt az új világot, összeköti valami. Pontosabban valaki: egy kísértet, egy színész emléke, akinek halála előjáték volt a világméretű összeomláshoz. Élete szereplőinek jelenéből és múltjából építkezik a történet, rajtuk keresztül nézhetjük végig a pusztulást és újjáéledést, az ő emlékeikből építkezve látjuk meg, hogy milyen csodálatos és egyben törékeny az emberi civilizáció. És az ő szemükkel láthatjuk, hogy az élet a pusztulás után sem áll meg: valaki mindig lesz, aki továbbviszi a reményt.

A Tizenegyes állomás nagyon mélyen megérint. Nekem - személyesen - arról szólt a történet, hogy mennyire egymásra vagyunk utalva, hogy mennyi mindent veszíthetünk. És - talán talán egy posztapokaliptikus sci-fi esetében meglepő módon - az egyik legszebb tanulsága a történetnek tökéletesen egybevág az egyre népszerűbb slow mozgalmak közös mottójával: legyél jelen az életedben, ne csak kívülállóként, alvajáróként vegyél részt a mindennapjaidban, mert a hétköznapokból van a legtöbb, és azokat akkor is elveszítheted, ha nem jön az összeomlás.”