Dmitry Glukhovsky: Metró 2035

„Főhősünk, a Metró 2033-ból megismert Artyom egy kiábrándult, szánalmas, moralizáló, fásult roncs, egyre csak ugyanazokat a hülyeségeit hajtogatja, rohadtul nyűgös egy pali (ahogy mondani szokás, neki még a szar is keserű), pedig igencsak életrevalónak kellene lennie, ha már egyszer a próféta szerepét osztották rá és a felszínre akarja vezetni az alagutakban elkorcsosuló, egymáson élősködő embertársait. Nem is ezzel van a bajom, legyen a főszereplő antihős, tök jó dolgok sülhetnek ki belőle, de akkor könyörgöm: történjen már más is, ne csak annyi, hogy emberünk folyton a szembenálló frakciók fogságába esik, onnan kiszabadul, hol megsebesül, hol összefércelik, miközben egyre-másra palira veszik, elárulják - unalmas ez így, pláne, hogy olvashattunk ilyet már korábban is. Ez szerintem az erős kezdés utáni látványos visszaesés tipikus esete, pedig nekem a Metró 2033 nagyon tetszett, és igen sokat vártam ettől a folytatástól (is) - talán ezért is olvastam végig, minden ellenérzésemet félretéve, az utolsó oldalig várva, hogy majd csak jön a pálfordulás és egy frappáns csattanó kedvéért majd minden addigi közhelyet megbocsátok.”