Daredevil : 2. évad – Nagyobb, komplikáltabb, kevesebb

„Az első négy résznek Frank Castle, a Megtorló áll a középpontjában, és ez önmagában szinte egy külön minisorozat, van eleje, közepe és vége. Castle karakterének, illetve a Fenegyerekkel való kapcsolatának felépítése elsietett – első verbális konfrontációjuk lapos és sablonos –, és csak a sztoriszál végén fut ki egy ennek ellenére is katartikus jelentre, ahol négy rész után végre érezni, hogy tényleg élő-lélegző emberek drámája zajlik (Stallone monológja rémlett fel az első Rambo végéről). Ezek az epizódok élvezetesek ugyan, de kőkemény akciójeleneteik ellenére (a folyosós bunyó mintájára most egy közel olyan erős lépcsőházi verekedést kapunk) messze vannak az első évad színvonalától, és a hős, az igazságszolgáltatás, a bosszú, a gyilkosság és az önbíráskodás témáiból összeálló komplex, ígéretes dilemma lógva marad a levegőben.

Aztán az ötödik rész végre elengedi a prológust, és belevág a fő történetszálba: jön a Kéz (nindzsák!) és Elektra, és a középső harmad erejéig visszatér az első évad majd minden csodája és dicsősége. A főhős és Elektra kapcsolata fantasztikus (sokkal jobban sikerül elkapni az ő dinamikájukat, mint a Megtorló/Fenegyerek duóét), igazi hardcore szerelmi noir, beágyazva a sötét alvilági küzdelmek és egy évszázadok óta folyó titkos háború izgalmas és fordulatos szövetébe. Megvan benne mindaz a karakterdráma, fájdalmas önkeresés és érzelmi hullámvasút, amely az elődöt is olyan naggyá tette, izzik az egész a szexuális és a morális feszültségtől, és az Elektrát alakító Élodie Yung is nagyszerű, ízig-vérig femme fatale. Ezen a ponton nyugodtam meg, dőltem hátra, és mondtam, hogy oké, most már minden rendben lesz. Korán örültem.”