Tíz zsidó?

„Számomra intellektuálisan és etikailag a megkerülhetetlen kérdés: megteheti-e egy zsidó vallási szervezet, hogy haszonszerzési okokból zsidónak állítson be olyanokat, akik érett fejjel, szabad meggyőződésük alapján önmagukat nyilvánvalóan és nyíltan nem tartották zsidónak.

Ebben a szegényes installációhalmazban ott szerepel Szerb Antal, aki gyermekként apjával együtt keresztelkedett ki – keresztapja Prohászka Ottokár volt –, s végig keresztény szellemben nevelkedett. 1942-ben írta: »A zsidóság tragédiája az, hogy nem dicsekedhet a legnagyobbal, amit adott, Jézussal és a kereszténységgel.«[2] Élete végéig nem változtatta meg katolikus hitét, noha mindvégig tisztában volt azzal, hogy mit jelent az akkori világban az ő zsidó származása.

A zsidó büszkeség panteonjában helyet kap báró tolcsvai Korányi Frigyes orvosprofesszor is, aki még az 1848-49-es szabadságharc idején vette fel a keresztséget, s egész életpályája, társadalmi kapcsolatrendszere arról szólt, hogy elszakadt a zsidó vallástól. A család szellemét mi sem bizonyítja jobban, minthogy egyik fia annak a Horthy-korszaknak lett többszörös minisztere, amely nemhogy miniszterré nem tett, de még egyetemi tanárrá sem nevezett ki magát zsidónak valló embert.

A MAZSIHISZ »kiállításán« Radnóti Miklós is szerepel, aki már az 1930-as évek eleje óta vonzódott a katolicizmushoz, s 1943-ban feleségével, Gyarmati Fannival együtt betért a katolicizmusba. Szeretném felidézni Radnóti egy 1942-ben írt identitásszövegét, pontosabban szólva a szöveg egy részletét. Ez pontosan arra a problémára vonatkoztatva született, amit most a MAZSIHISZ teljesen figyelmen kívül hagy. A szöveg Komlós Aladárnak szól, aki éppen ekkoriban fejezte be a maga magyar zsidó irodalomtörténetét, s ebben származási alapon állapítja meg, hogy ki a zsidó.

Radnóti egy évvel kikeresztelkedése előtt, a zsidótörvények következményeinek megszenvedőjeként ezt írja: »Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, »zsidó felekezetű« vagyok ma is (majd később megmagyarázom miért), de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő őszi bánatot baromságnak tartom és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőségem« meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem, és nem tudnák hazugságban élni. A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma… Különben magyar költő vagyok… Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, három hónapi munkaszolgálat és tizennégy napi büntetőtábor után is… Nem érzem zsidónak magam. Mégis miért vagyok zsidó vallású?… Hát nehéz megmagyaráznom, s nehezítésül még hozzátehetem, hogy ha a valláshoz egyáltalán még közöm van, akkor a katolicizmushoz van közöm… Aztán egyre rosszabb lett zsidónak lenni, itt-ott előnyöm is lehetett volna a »vallásváltoztatásból«, s ez megcsúfította… Szóval maradtam vallásra is zsidó… Néha nézegetem a zsidó lapokat… féltehetségek és gyönge tehetségek menekülnek egy kis meleg közösségbe, mert a szabad írói versenyt nem bírták volna zsidótörvény és 1942 nélkül sem… Mert ott is szolgálni kell, sőt kiszolgálni…«[3]

Radnóti Miklósnak ez a zaklatottnak tűnő, de nagyon őszinte és éppen ezért hiteles szövege arról szól, hogy számára a zsidóság kényszerprobléma, és szabad identitásválasztása nyomán katolicizmushoz vonzódó magyar költőnek tartja magát. Ezt az identitást formalizálta 1943. május 2-án, amikor kikeresztelkedett.

Gyanúm szerint a MAZSIHISZ által teremtett tíz fős galériában van egy negyedik személy is, aki kikeresztelkedett, s ő Petschauer Attila kardvívó olimpiai bajnok. Esetét azért nem említem, mert egyrészt nem tudom pontosan a lehetséges kikeresztelkedés körülményeit, és egy olyan emberről van szó, aki – szemben a fent említettekkel – nem tette nyilvánvalóvá a zsidósághoz való viszonyát.

Intellektuálisan és erkölcsileg tarthatatlannak gondolom, hogy egy zsidó vallási szervezet pénzszerzési akciójába reklámarcként bevon olyanokat, akik nem tartották magukat vallási értelemben zsidónak. Megítélésem szerint ez egy védhetetlen álláspont, hiszen teljesen figyelmen kívül hagyja a nyilvánvalóan tudható egyéni és szabad identitásválasztást.”