Miért ilyen falrengető siker a Csillagok háborúja? (1979)

„Ezt a célt Lucas tökéletesen megvalósította. A Csillagok háborúja nem tudományos-fantasztikus film, hanem a megtestesült szuper-mesemozi, mely bámulatba ejti a gyerekeket, és jól kiszámított módon megtalálja azt a tudatalattiba süllyesztett srácot, aki a legmorcabb felnőttekben is ott rejtőzik. Könnyű azonosulni a film hőseivel, kik az igazságért harcolnak és eredményesen a csupa nagybetűvel írt GONOSZSÁG ellen. Van sok érzelem, sőt érzelmesség, szemkápráztató küzdelem, űrrepülőgépek ütközete; eszünkbe jut „Óz, a csodák csodája”, meg minden eddigi western – a kocsmában iszogató szörnyek pontosan úgy kötnek bele az újonnan érkezettekbe, ahogy azt a vadnyugati filmek fordulatai előírják.

A mozinéző idegrendszerében már régóta kiépített reflexpályákat befutó sablonok különös, meghökkentő figurákkal és eseményekkel váltakoznak: ott van Han Solo másodpilótája, a százéves, szőrmók Wookie, feltűnnek a Jawák (furcsa karattyolásuk afrikai nyelvekből készült, a magnó felgyorsításával), megjelenik Greedo, a bandita, aki érthetetlen szövegét egy tizenöt nyelven beszélő egyetemi hallgatónak köszönheti. Mindegyik nyelvből kivettek egy-két szót, és összekeverték. A két robot-jóbarát C3PO és R2–D2 Stan és Pant, vagy Zoro és Hurut idézi, az űrcsata felvételeihez negyven II. világháborús film légiütközeteinek részleteit szedték össze, aztán a Spitfire vadászgépeket űrhajókkal, a géppuskákat rakétakilövőkkel helyettesítették.

A legravaszabb hanghatások, a legkorszerűbb technikai trükkök sem röpíthették volna a Csillagok háborúját ekkora világhírre, ha a film nem a leghatásosabb pillanatban, a nosztalgia-hullám tetőpontján érkezik. A régi ruhadivatok, a muzeális autók, a címeres ősök időszakának ideális szórakoztató terméke ez a kozmikus tündérmese. Nem csupán a csodálatos hatalmú hősökre vágyó gyerekek, hanem a tv-híradó valódi horror-jeleneteitől elcsigázott, vagy az álmodern álmű veszettől elidegenített felnőttek is boldogan felsóhajtva vetik maguka a történet sodrába. Támadhatja hát a kritika a visszaköszönő sablonokat, a vadnyugati mentalitást, a szereplők lapos közhely-mondatait, a női főszereplő kifejezéstelen birka tekintetét, vagy a helyenként már már bárgyú fordulatokat, a közönség elfogadja mesének a mesét, és jegyének megváltásával erre a filmre szavaz.”