Doctor Strange egy önimádó pöcs

„Jelenti ez azt, hogy egy újabb önismétlő film született?

Igenis, meg nem is.

Doctor Strange filmes manifesztációja olyan, mint a szegény ember Vasemberének és Batmanjének a szerelemgyereke, kicsit öntelt, arrogáns, geci, csipkelődő is egyben, szóval láttunk már ilyen karaktert, de a csodadokin keresztül megérkezett végre a mágia, amely még tovább tágítja a már amúgy is a világűr túlsó szegletéig meghosszabbított Marvel-univerzumot. A hősnek ezúttal is traumán kell átesnie (kiválóan ívelő idegsebészi pályáját tönkreteszi egy kezeit ért baleset, így alkalmatlanná válik az operálásra), majd a keleti gyógymódok felé indul, de Nepálban nem olyan lovat kap, amire számít, mert jól megtanítják varázsolni.

A varázslatok nem túl gázosak?

A misztikum már eddig is ott lebegett a Marvel-filmekben, elég csak a Tesseractra; Thor világára, Asgardra; a Skarlát boszorkány valóságtorzító képességére; vagy éppen Loki jogarára gondolni. Ezek már kellőképpen megágyaztak annak, hogy a Marvel 13. alkotása csak varászlatokkal operáljon. Ráadásul Strange tanítója, az Ősmágus (Tilda Swinton) viszonylag egyszerűen megmagyarázza a szkeptikus dokinak, hogy a varázslatok bizony olyanok, mint afféle forráskódok. Téma lezárva. (…)

Akkor most jó film, vagy nem?

Szórakoztató, vicces és profi, mint a Marvel-filmek zöme. Nem váltja meg a világot, de behoz számos új és izgalmas témát/karaktert, ami az univerzumépítés nagy előnyére válhat majd. Ha a Vasembert és a Hangyát szeretted, ezt is fogod. Talán azért is, mert a legkompaktabb az eddigi Marvel-filmek közül, van ugyan néhány utalgatás a Bosszúállókra, de önmagában, FILMKÉNT is megállja a helyét.”