Az Emberiség nem Mark Watney – Kim Stanley Robinson: Aurora

2015. november 19. 13:19
Pintér Máté
Roboraptor

A keményvonalas sci-fi kortárs mestere ismét a könyvhöz szögez és felteszi a legsúlyosabb kérdéseket önmagunkról.

Robinson ismét olyan tudományos alapossággal áll neki a regénynek, hogy az olvasó a végén hajlamos azt érezni, hogy szakértője lett a témának. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a szöveg minden esetben kifogástalan, emiatt egyszerre szépek és érthetően magyarázóak az általa használt metaforák és analógiák. Ezúttal pedig a narrátor kiléte is olyannyira izgalmas, hogy érdekes a szöveg minőségi változásait is figyelemmel követni. (Nem, nem lövöm le, ki a narrátor.) Emellett olyan alapossággal dolgozza fel a választott témáját, hogy azon nyomban le tudja törni az ember idealizmusát, amikor rádöbbenünk arra, hogy igen, még az is probléma, hogy van egy minimális foszforveszteség a hajón, ráadásul csak feltételezhetjük, hogy a kondenzáció miatt, mert lehet más is, és ha ez még nem lenne elég, az egész küldetés vesztét okozhatja.

A szerző ezúttal olyan messzire és mélyre visz minket az ilyen jellegű – de főleg azért ennél jóval fajsúlyosabb – problémákba, hogy egy idő után rádöbbenünk arra, hogy tulajdonképpen előfordulhat, hogy minden hiábavaló. Lehetetlen feladat úgy meghódítani a csillagokat, hogy ilyen sokáig tart az út, mert előbb vagy utóbb az entrópia elkezdi felemészteni a hajót és a benne lévőket (a baktériumoktól kezdve az emberekig) egyaránt, ráadásul egy célbolygó lehet eleve halott vagy az életünkre törhet, harmadik opció nincs. Talán nem vagyunk mind potenciális Mark Watney-k, talán nem oldhatunk meg mindent talpraesettséggel? Mi van, ha az ökoszisztémákat eléri a devolúció? Mi történik, ha a társadalmi megosztottság uralkodik el egy zárt közegben? Vagy mi a helyzet akkor, ha a kilátástalanságból talán csak az önfeláldozás vezethet ki – vagy talán még az sem?

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
vissza a teljes nézetre