A pokolfajzat, mely akár Stephen King Cujóját is ihlethette – és valóban a pokolból tért vissza

Nyitókép: Böjtös Gábor

Mitől lesz jó a horror? Sokan, sok helyen firtatták már a kérdést, akár még Stephen King is, akit szokás a műfaj koronázatlan királyának hívni, pedig az igazi, bőr alá kúszó rettenet még csak nem is az ő nevéhez köthető. 

Az biztos, hogy maga a profi félelemkeltés nem a szimpla rémisztgetésben, nem a bazári rémületkeltésben gyökerezik, és a modern horrorfilmek többsége pont ezen a frontvonalon lő hatalmasat mellé. Persze, a popcorn-rágcsáló és kóla-szürcsölő közegben bőven elég, ha ijedtünkben kirepül az étel vagy üdítő a kezünkből, de nem, valójában nem ezt az élményt keressük, ha horrorfilmre ülünk be.    

A bizalmatlanság a bőrünk alá hatol

A Pokolfajzat előszaváért felelős Grady Hendrix azt írja, hogy Greenhall, a kötet szerzője, nem törekedett arra, hogy megémítsen – inkább az olvasó biztonságérzetét akarta aláásni. És itt máris egy olyan pontot sikerült kitapintani, aminek stimulálásával az igényesebb horror-olvasó elgyengül. Megjegyzem, ezt még nem tudtam, mikor jelentkeztem a recenziós példányért, így a kellemes meglepetések egyikeként olvastam, mikor a vékonyka, 200 oldalas kötet a kezembe került. 

A figyelmemet inkább az keltette fel, hogy a Pokolfajzat még Stephen King híres Cujója előtt íródott, magát a szerzőt és művét pedig 

Ilyenkor adódik az a két lehetőség, mint a külföldi, obskurus filmekre szakosodott kiadók esetében: vagy azért került elő egy soha nem hallott-látott, évtizedekkel korábban eltűnt darab, mert egy igazi gyöngyszem, vagy – az esetek többségében – azért, mert egyáltalán nem véletlenül került a fiókok legmélyére, a porosodó szekrények és videotékák polcainak legaljára.

Ettől függetlenül a Pokolfajzat érdekesen és jól indít. Egy Baxter nevű, fehér bullterrier kutyával, melyet egy idős nő kap ajándékba a családtagjától. És bár látszólag van némi kapocs az állat és gazdája között, ahogy jobban megismerjük a karaktereket, ráeszmélünk, hogy csak a kényszer tartja össze őket, 

Merthogy a szerző megszemélyesítéssel ad hangot Baxter legbelső gondolatainak, és amikor azt mondjuk, hogy bár értenénk, mit szeretnének közölni háziállataink, az biztos, hogy nem ilyen eredményre vágyunk.

Nem minden a felszín

Bár csak 200 oldalról van szó, amelyen két este alatt gond nélkül átrághatjuk magunkat, és bár Ken Greenhall inkább a ponyvába illeszthető, mintsem a szépirodalomba, szavai és leginkább az azok által elvetett érzések ott maradnak a fejünkben, hogy lassan, de biztosan bontakozzanak ki. Greenhall állítólag számos kötettel írta be magát a történelembe, hogy mégis az elfelejtett szerzők számát gyarapítsa, rajongói pedig 

Hogy a Pokolfajzat végül ismét napvilágot látott, az lényegében Grady Hendrixnek köszönhető, aki 2017-ben, a Paperbacks from Hell (Ponyvák a pokolból) címen megjelent kötetben lehelt új életet több száz elfeledett horrorregénybe. És milyen jól tette…

Mert ha csak annyit ért volna el, hogy a Pokolfajzat szerte a világon ismét megjelenhetett, már megérte. Baxter története – ami 1989-ben egy francia filmadaptációt is kapott – részben klasszikus horrorsztori, részben azonban képes újat mutatni, hogy a végén adjon még pár pofont azok mellett, amiket már kiosztott a végig érdekes cselekmény alatt. 

A személyiséggel rendelkező bullterrier annak ellenére is képes meglepetéseket okozni, hogy felkészülünk mindenre, a regény végére pedig egyértelművé válik, hogy olyan különbségek vannak köztünk, amik miatt soha nem tudnánk pontosan megérteni egymást. Emellé a befejezésben nincs katarzis. Nincs happy end. Nincs remény vagy megváltás. Mert látjuk a különböző életeket és az elfojtott gondolatokat, emellett látjuk azt is, mi történik a látszólag egyszerű kertvárosi falak mögött. És tudjuk, hogy valóban szörnyetegek járnak odakint.