Volt itt valamikor valami - Krasznahorkai László hetvenéves

2024. január 05. 20:48

Az ember lenyűgöző és rettenetes egyszerre, ezt állítják a könyvei. Lenyűgözők a szépség beállítására tett, évezredeken átívelő kísérletei, és rettenetesek az ezekkel folyamatosan együtt járó kísérletei arra, hogy mindezt tönkre tegye, megsemmisítse és megrontsa.

2024. január 05. 20:48
Győrffy Ákos
Győrffy Ákos

2002 őszén történt. Egy szerelmi dráma kellős közepén. Vér nem folyt, nem halt meg senki, mégis úgy éreztem, vagy meghalok, vagy elmenekülök valahová az Isten háta mögé. Nem haltam meg, és nem is menekültem az Isten háta mögé (valamiért a Radnai-havasokat szemeltem ki), maradtam otthon és addig nem tapasztalt mennyiségben ontottam magamból a verseket. Ezek egy része nyilván nem volt jó vers, de akadt köztük néhány, amelyeket ma is használhatónak tartok. Mindez nem tartozik szorosan ide, mégis idetartozik. Mert ebben a lelkiállapotban, ebben a néha az őrülettel határos, felpörgött ámokfutásban ért el hozzám egy képeslap. Egy októberi reggelen szedtem ki a postaládából. Épp akkor olvastam Krasznahorkai László Háború és háború című regényét. A szerzőt korábban nem ismertem. 

Ehhez a lelkiállapothoz nem is találhattam volna ideálisabb könyvet. 

Ebben a regényben is is az ámokfutásé a főszerep. Egy vidéki levéltáros akar eljutni New Yorkba, hogy ott pötyögje számítógépbe a titokzatos kéziratot, ami fenekestül felforgatta addigi életét. A hömpölygő mondatok szíven találtak, és akkor még enyhén fogalmaztam. Nem tudom, hogy ha nem ebben az állapotban olvasom a könyvet, milyen hatással lett volna rám, de a saját kálváriám a vidéki levéltáros kálváriájával összemosódva szinte berobbant bennem. Tarthatnám mindezt véletlennek is, de nem tartom annak. Mondják, hogy bizonyos könyvek a megfelelő időpontban találják meg az embert. Hát ez megtalált rendesen. Talán még be sem fejeztem a regényt, amikor az a bizonyos képeslap landolt a postaládában. Krasznahorkaitól jött. Pár sorban tudatta, hogy olvasta néhány versemet egy folyóiratban, és hogy ez a néhány vers mélyen megérintette. Ezt aztán már tényleg nem írhattam a véletlen számlájára. Főleg azzal együtt, hogy a képeslapon épp annak a városnak a látképe látszott, ahová a fent említett szerelmi dráma egyik szereplője néhány nappal korábban véglegesen távozott. 

Nem is ragoznám tovább, a lényeg az, hogy ilyen rendhagyó körülmények között találkoztam Krasznahorkai írásművészetével. Ez a találkozás persze tökéletesen illik Krasznahorkai világába, bizonyos értelemben olyan, mintha valamelyik könyvében olvastam volna. 

Mert Krasznahorkai világa rendhagyó világ, apokaliptikus és drámai, de a különös mégis csak az, hogy közben semmi olyasmi nincs ebben a világban, ami ne lenne régtől fogva ismerős. 

Aki ezekben a könyvekben beszél, az nem valami túlvilági, angyali vagy ördögi figura, hanem egy ember, aki nagyon figyel. 

Egy ember, aki a végsőkig kihegyezett figyelmével pásztázza az eget és a földet, a városokat és a tájakat, műalkotásokat és állatokat, a tengert és a köveket, a fákat és a szelek járását. És még ki tudja, mi mindent. De éppen ez az, hogy a "mindent". 

Krasznahorkait szokás az utolsó metafizikus írók egyikének tartani. Ez így nyilván túlzás, bár lehetséges, hogy van benne valami. Mert ez a "minden" az, ami Krasznahorkait megkülönbözteti pályatársainak többségétől. Ez az egyszerre mindent figyelés, az egészre irányuló tekintet, a megértés örökös és be nem teljesedő vágya az, ami metafizikus töltettel járja át Krasznahorkai könyveit. Illetve az, hogy tisztában van vele: soha nem fog sikerülni. Soha nem fogja sem megpillantani, sem meglátni az "egészet", vállalkozása eleve kudarcra van ítélve. De mindez nem számít, nem lényeges. Mert a lényeg az, hogy a beteljesülés reménye nélkül is meg kell próbálni elbeszélni mindazt, ami végső soron elbeszélhetetlen. A "világot" nem lehet elbeszélni, Krasznahorkai mégis ezt műveli hősies kudarcának tudatában. 

Első regénye, az 1985-ben megjelent Sátántangó egészen magasra tette a lécet, máig talán ez (és az ezt követő Az ellenállás melankóliája) a legtökéletesebb könyve. Ez a két regény ismerős környezetben játszódik, a magyar mélyvilág baljós díszletei között. Nem nagyon érdemes szépíteni: ez a világ ma is létezik, a megnyomorítottak és elfeledettek árnyai ma is benépesítik a ködös lapályt, amit nevezhetünk Alföldnek, de nem érdemes annak nevezni, mert ez jelképes táj, univerzális színpad, amelynek nincsenek pontosan behatárolható koordinátái. Tanárbácsis megfogalmazásban azt mondhatnánk, hogy a létbe vetett ember magányáról és hiábavaló küzdelmeiről szólnak ezek az indázó, végeérhetetlen mondatok. De ez nagyon hülyén hangzik. Krasznahorkai többször elmondta különböző interjúkban, hogy a hőseit nem ő találja ki. Épp ellenkezőleg: azok kopogtatnak nála. Ezek a lét és nemlét peremén sodródó alakok súgnak-búgnak a fülébe, ott rajzanak körülötte, és ő nem tesz mást, mint hogy leírja, amit azok duruzsolnak neki. 

Ami azt is jelenti, hogy Krasznahorkai tulajdonképpen nem író, hanem írnok. 

Hűségesen leírja, amit ezek a figurák diktálnak neki. Nagyon rejtélyesen hangzik, és ha rosszhiszemű lennék, akár azt is mondhatnám, hogy mindez a legenda része, és valójában arra szolgál, hogy ezzel is megkülönböztesse magát a "közönséges" íróktól. De nem vagyok rosszhiszemű, és készséggel elhiszem neki, amit mond. A saját tapasztalataim egyáltalán nem cáfolják ezt a verziót, sőt. Azt is mondja valahol, hogy a szintén kitűnő Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című 2003-ban megjelent regényét egyenesen egy angyal diktálta neki egy svájci kolostorban. Ez a könyv a tökéletesség (hiábavaló) kereséséről szól, egy kert kereséséről, amelyet nem talál a szellemként bolyongó japán herceg, miközben ott van az orra előtt. Ezt a kertet nem is ember teremtette, hanem a természet a maga megrendítő és fel nem fogható módján. 

Kína, Japán, Görögország, New York, különféle európai városok. Ebben a tágas térben keresnek valamit Krasznahorkai létezésbe igyekvő hősei. Hogy mit keresnek, azt nem könnyű meghatározni. Talán a szépség, a méltóság, a katarzis, az emelkedett artikuláció emlékeit. 

Egy letűnt, megrontott és tönkretett kultúra romjai között botladoznak abban a reményben, hogy találnak valamit, ami legalább emlékezteti őket arra, hogy volt itt valamikor valami, amiért érdemes volt megszületni és meghalni. 

Amikor Kínában jár, nem a modern és elborzasztó Kínát látja, hanem egy legalább háromezer éves birodalmat, amely a mélyben ma is létezik. Amikor Japánban jár, a kolostorok és a kertek tökéletes szépségét látja, és közben elborzad a high-tech vasút démoni száguldásától. Amikor Kölnben jár, a katedrális elképesztő fizikai és lelki méretei rendítik meg. Az ember lenyűgöző és rettenetes egyszerre, ezt állítják a könyvei. Lenyűgözők a szépség beállítására tett, évezredeken átívelő kísérletei, és rettenetesek az ezekkel folyamatosan együtt járó kísérletei arra, hogy mindezt tönkre tegye, megsemmisítse és megrontsa. Az, ahogy ez a kétféle törekvés egyszerre volt és van jelen az emberiség történetében, szinte felfoghatatlan. Ennek a kétféle törekvésnek a folyamatos jelenléte, az erről való beszéd adja Krasznahorkai könyveinek metafizikus feszültségét. Ezt rajta kívül tényleg kevesen tudják az irodalomban. 

Legújabb regénye (amely a születésnapjára időzítve jelent meg) már a címével is várakozásokat ébreszt. Zsömle odavan, ez a címe, s ez a Zsömle egy kutya. Még nem olvastam, csak belelapoztam. Ez a belelapozás azonnal kíváncsivá tett, mert miután találomra felütöttem a könyvet, azt láttam, hogy Wass Albertet és az ő Adjátok vissza a hegyeimet! című regényét emlegeti valamelyik szereplő. Ebből vajon mi fog kisülni. De akármi is sül ki (később beszámolok róla), a helyzet az, hogy 

Krasznahorkai László eddigi életművében legalább három olyan könyv van, amelyek alatt - ahogy mondani szokás - beszakad az asztal. 

Az asztal elég ritkán szokott beszakadni mostanában könyvek alatt, úgyhogy neki, akinek ez többszörösen is sikerült, igazán kijár a főhajtás és a kalaplengetés. Egy nagy író töltötte be a hetvenet a mai napon, Isten éltesse őt Pilisszentlászlón - vagy éppen ott, ahol pillanatnyilag tartózkodik örökös menekülésének ideiglenes állomásaként. 

Nyitókép: Krasznahorkai László Facebook-oldala

 

Összesen 38 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
catalina11
2024. január 07. 14:06
betik 2024. január 07. 01:34 Tisztelt Győrffy Ákos! Nagyon köszönöm ezt a tömör és velős recenziót. Volt egy kis bűntudatom, de most megnyugodtam, amiért eddig egyetlen művét sem olvastam a címben szereplő 70 éves íróúrnak. Megígérem eztán se fogom elolvasni, bármit is ír." ma a futtatott művészek csak a hervasztásban profik...
betik
2024. január 07. 01:34
Tisztelt Győrffy Ákos! Nagyon köszönöm ezt a tömör és velős recenziót. Volt egy kis bűntudatom, de most megnyugodtam, amiért eddig egyetlen művét sem olvastam a címben szereplő 70 éves íróúrnak. Megígérem eztán se fogom elolvasni, bármit is ír.
hivataltaszilo
2024. január 07. 00:05
Krasznahorkai rémesen szar író, ha egyáltalán lehet annak nevezni. Ahogy Szentmihályi Szabó Péter találóan nevezte a fajtáját: szövegirodalmasok.
I feel the earth move under my feet
2024. január 06. 17:59
"kormoran-2>>>elégia 2024. január 06. 10:34 Nekem nagyon tetszett a köszöntés. Nem ismerem sajnos Krasznahorkait, de Győrffyt igen. Szeretem az írásait, és bízom az ítéletében. A te véleményed igaztalan és irreleváns." Ha nem ismered Krasznahorkait, akkor valójában @elégia írása nem biztos, hogy igaztalan és irreleváns.. csak neked nem tetsző.. logikailag, ugye.. "ki vagy te? Nem is ismerlek!"
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!