Harry Potter és az elátkozott gyermek

„Már az eredeti sorozat vége felé is érezni lehetett, hogy Draco Malfoyt Rowling nem csak amolyan sablonos negatív karakternek szánta (mint például Crackot és Monstrót), akinek annyi a feladata, hogy idegesítse Harryt. Sokkal több volt benne, az egész történet egyik legizgalmasabb karaktere volt és nagyon jó érzékkel nyúltak vissza hozzá. Pont ilyen jó érzékkel hagyták ki Ront a történetből, akiben már az eredeti sorozatban sem volt különösebben érdekes, a fölösleg kiszórásával pedig minden adott volt egy jó drámához.

A Harry Potter és az elátkozott gyermek nagyon komoly témákat dolgoz fel. Senkit nem érdekel a világ klisés megmentése, mindenkit az köt le, hogy az önmagát rossz apának tartó apa hogyan jön ki a helyét a világban nem találó fiával; milyen nehéz kamasznak lenni, milyen nehéz gyereket nevelni, leküzdeni a múltat, mennyire bonyolultak az emberi kapcsolatok. Mélyebben megértjük az egyes karakterek motivációit, emellett sokkal valóságosabbnak és érhetőbbnek tűnik az alap sorozat is. Ráadásul mindezt úgy, hogy nem látunk bele a szereplők gondolataiba, mint egy átlagos könyv esetén, és nem is tapasztaljuk meg a színészi játékot: pusztán a párbeszédekkel képesek megteremteni az ehhez szükséges légkört.

Összességében elmondható, hogy kellett ez a Harry Potter-univerzumnak, és az időutazást leszámítva (még ha esetleg valaki bele is szeretne magyarázni valamilyen mélyebb szimbolikus jelentést) nagyon hangulatos, komoly és szórakoztató kis könyvet kaptunk. Lehetett volna hosszabb, lehetett volna »könyvesebb«, de végül is így is csillagos ötös.”