Öngyilkos osztag – Gonzo-trash Hollywoodból!

„Ez az inkoherencia az Öngyilkos osztag (Suicide Squad, 2016) abszolút meghatározó tulajdonsága, jelen van a cselekményvezetésben, a vágásban, a karakterek bemutatásában, és nyilván abból ered, hogy a DC nem tudta eldönteni, milyen filmet akar, szanaszét kaszabolták és utóforgatták az anyagot - ettől olyan nagy szerencsétlenség az egész. Katana például félúton, a nagy bevetés előtt két másodperccel, minden különösebb magyarázat nélkül, a semmiből csatlakozik be a cselekménybe és a csapatba, és úgy egy perccel a finálé legvége előtt jut eszébe David Ayer író-rendezőnek, hogy talán el is kéne árulnia róla valamit, mert egy karakterhez mégsem elég annyi, hogy maszkot visel, és vagdalkozik.

Egyébként a társainak sem osztottak sokkal több lapot, általában egy-két sebtében odakent motivációval és jellemvonással indulnak csatába – még Deadshot járt a legjobban, akiből a karrierjét tíz éve lefolyóba csurgató Will Smith ténylegesen kihoz valamit. Egyedül ő és a Harley Quinnt alakító Margot Robbie képesek időről-időre életet lehelni ebbe a kulimászba, sőt, utóbbi még a film körüli hype-hoz is fel-felér: vicces, kiszámíthatatlan, kattant és szexi, szóval kábé olyan, amilyennek az egész hóbelevancnak lennie kellene. Ahelyett, amilyen, vagyis lapos, kiszámítható, normális és uncsi.

A pocsék főgonosz (elpusztítom a világot, csak mer’!), a többnyire fantáziátlan akciójelenetek és a dramaturgiai katasztrófa közepette azonban kis szerencsével eljön egy pillanat, amikor amolyan abszolút alja gonzo-trash-ként kezdesz tekinteni a filmre, akkor ugyanis néha egészen jó móka. Ráadásul ez olyan mellékhatásokkal jár, hogy például kifejezetten élvezni kezded Jai Cortney eszeveszetten túltolt Bumerángját, ami legfeljebb egy szuperhősfilm Csupasz pisztoly-féle változatában menne el.”