Harry Plinkett: a Star Wars-kritika, ami sokkal élvezetesebb lett a filmnél

„A Star Wars I. – Baljós árnyak a legkiábrándítóbb dolog a fiam óta. Mármint, hogyan lehetett volna ennél jobban elbaszni a Star Wars háttérsztoriját? A fiam legalább felakasztotta magát egy benzinkút vécéjében. A Star Wars-előzmények szerencsétlen valósága viszont az, hogy itt lesznek velünk… örökre” – így indul, és ennél csak szórakoztatóbb lesz az a több mint egy órás kritika, amit látszólag egy részeges öreg sorozatgyilkos készített a Star Wars-előzményfilmek első részéről.

Legutóbb az új James Bond-film közben gondolkodtam el rajta, mit is szólna a jó öreg feleséggyilkos ehhez a tákolmányhoz, amiből mind a motivációk, mind a rendesen megírt történetek, mind a karakterek hiányoztak. Gyakorlatilag nem volt semmi, ami működtette volna a filmet. Plinkett legalább két óráig szedné szét, csak hagyni kéne kibontakozni.

Plinkett persze csak egy karakter, a valódi készítő egy független filmes, Mike Stoklasa, Plinkett pedig egy kitalált karakter, aki 70 perc alatt tökéletesen elmagyarázza, hogy mi és miért nem működik a Baljós árnyakban. Aztán csinált egy másfél órás kritikát a Klónok támadásáról. Aztán egy egy és háromnegyed órásat a Sithek bosszújáról. És ezeket milliók nézték meg. Hogy miért?

Mert elmondja, hogy hogy működik egy közönségfilm

Harry Plinkett nem egyszerűen azt magyarázza el, hogy mi nem működött a Baljós árnyakban, hanem azt is elmondja, hogy mitől működik egy jó közönségfilm. Nyitásként például a karakterekről értekezik: elmondja, hogy egy működő történetben általában van egy karakter, akiért izgulhatunk, akinek el kell érnie valamit és fejlődnie kell ahhoz, hogy ezt elérje. Aztán rámutat, hogy a szóban forgó filmben valójában nem is volt protagonista. Se Anakin, se Amidala, se Obi-Wan nem voltak valójában a film főszereplői.

Ezt illusztrálja is azzal, hogy megkér embereket: írják le az előzményfilm, illetve az eredeti trilógia egyes karaktereit. A megjósolható végeredmény: Amidaláról és Qui-Gon Jinnről nem nagyon tudtak mit mondani az emberek, C3PO-ról vagy Han Solóról viszont percekig tudtak mesélni. Aztán rámutat, hogy Palpatine tervéhez semmi szükség nincs arra, hogy megöljék a Jediket, nem is beszélve arról, hogy ha már megölik őket, akkor miért nem egy színtelen, szagtalan gázzal teszik ezt.

Most csak a felszínt karcolgatjuk. A pontokba szedett kritika végigmegy a film minden aspektusán: a végén tulajdonképpen úgy érezzük magunkat, mintha egy nagyon jó egyetemi kurzust ültünk volna végig a filmkészítésről.

Mert iszonyat szórakoztató

A kritika sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy Plinkett karaktere totálisan őrült. Elmondhatná ezt a kritikát egy szemüveges geek is egy fotelben ülve. Teljesen igaza lenne, de bizonyára nem néznék meg milliók. Plinkett szövege trágár, egyáltalán nem PC és nem mellesleg zseniális, a videó szerkesztése pedig egészen csodás, tökéletesen működnek a különböző képi poénok. A skizofrén öreg sorozatgyilkos karaktere elviszi a hátán az egészet.

És akkor még nem is beszéltünk a visszatérő gagekről: Plinkett például nem képes megtanulni senkinek a rendes nevét, így lesz William Shakespeare-ből William Shakesman, Ewan McGregorból Ewan McDonald, és így tovább. Vagy például nagyon zavarosak az ismeretei történelemből, a kubai rakétaválságot például első világháború kapcsán említi, de saját bevallása szerint nem olvasott soha egyetlen könyvet sem. Ráadásul a figura egyre riasztóbb dolgokat ejt el monológja közben. Itt van például ez: „Megnézettem ezt a filmet egy csapat szurkolólánnyal. Egyhangú konklúzióval álltak elő: ha elengedem őket, nem mondják el senkinek.”

Mert saját jogán is művészeti alkotás

A helyzet az, hogy ez nem egyszerű filmkritika: Plinkett három egészestés horror-standup videója időközben kap egy saját történetet is, ami eleinte csak véletlenszerűen jelenik meg. Egy-két kiszólás után például az unokái által elszórt Star Wars-játékokat mutogat a pincéjében, ahol mellékesen feltűnik pár csontváz is. Aztán egy megkötözött nő. A kritika mellett így fokozatosan megismerhetjük a pizzaroll-fanatikus sorozatgyilkost is, aki skizofrén, gyógyszereken él, megölte a feleségét és egy prostituáltat tart fogva a pincéjében. A prostituált sztorija végigfut a három Star Wars-kritikán, hogy végül Stoklasa egy külön kisfilmben varrja el a történetét.

A hamar nagyon népszerűvé váló alkotás felkeltette az akadémikusok, és persze a dühös rajongók figyelmét is: Benjamin Kirbach 19 oldalas tanulmányt írt róluk, egy előzménytrilógia-rajongó pedig – nem viccelünk – 108 oldalon keresztül válaszolt Plinkett kritikájára.

Ilyen hosszas felvezetés után beágyazzuk az első kritikát. A második és a harmadik itt érhető el, ahogy Plinkett többi kritikája is. Jó szórakozást!