Bűnben fogant-e napjaink irodalmi kánonja?

2013. augusztus 27. 12:56

Értelmezhetetlen ez a fajta elnyomás-képzet jelenkorunk irodalmát illetően. Hogy mennyire így van ez, azt jól illusztrálja: ismét alig voltak megtalálhatóak fiatal írók, költők a Tokaji Írótáborban.

2013. augusztus 27. 12:56
Lakner Dávid

A tavalyi év után idén is megrendezték a Tokaji Írótábort, amelyen ismét a kommunizmus évtizedei alatt elhallgattatott szerzők kerültek középpontba. Legutóbb az 1945 és 1965 közötti korszak került terítékre, most pedig az 1965 és 1990 által körülölelt puha diktatúra elnyomott szerzői voltak a középpontban.

Az előző évi tábor már előzetesen vitát kavart azzal, hogy a szervezők egy olyan felhívást tettek közre, melyben napjaink irodalomtörténet-írását a „szocialista kultúrpolitika” értékrendjének követőjeként írták le, és egységesként festették le az elmúlt hatvan év irodalmi kánonjait. Schein Gábor irodalomtörténész ÉS-beli írásában (Egy felhívásra, 2012/06/01) idézte is felhívásukat, ebből egy részlet: „Mi magyarázza a »szocialista« kultúrpolitika megalkotta, de a posztmodern teoretikusok által is sok esetben elfogadott és igazolt értékrend azonosságait? Miként jött létre szövetségük az irodalomtörténet és -tudomány legfelső szintjein, a kitiltott és elfeledett irodalmi alkotók és munkáik ignorálására? A rendszerváltozás utáni könyv- és folyóirat kiadás, valamint az autonóm szellemi műhelyeket segítő irodalomtámogatási rendszer kikezdte ezt a nemzetközi hátországgal is bíró, szilárd és magabiztos, de végtelenül egyoldalú értékrendet. Megpróbálta a valós irodalmi értékekkel kiegészíteni az elmúlt hatvan év ideológiai alapokon beszűkített és megcsontosodott kánonját.”

Erre írta Schein válaszában:  „A múltat monolitikus egységbe olvasztó retorika agresszíven fellépő hatalmi ideológiák sajátja szokott lenni. Az ilyen hatalmi aspirációk a kultúra területén nem kiegészíteni szokták a fennálló kulturális kánonokat, hanem erőszakosan leváltani.”

A Magyar Írószövetség, illetve Szentmártoni János ezek után többször is igyekezett leszögezni, hogy nem kánoncsere, hanem az irodalmi kánon kiegészítése a fő cél. Az Írószövetség elnöke ezt az idei Írótábor kapcsán is elmondta a Magyar Nemzetnek adott interjújában. Most pedig már Schein Gábor is részt vett a tanácskozáson, az Újhold nyilvánosságból kiszorult szerzőiről előadást tartva.

A tavalyi Írótábor kapcsán a Magyar Nemzetben Csontos János írt egy cikket, melyben az elmúlt évtizedek irodalmi kánonja megint csak egységesként volt lefestve, a cenzúra pedig a rendszerváltás után sem szűnt meg működni (még ha csak rejtett formában is). A szerző idézett a tábor résztvevőitől, többek között Lánczi Andrástól is; és olyan irodalmi életet festett le, melynek továbbra is hangsúlyos eleme a szellemi elnyomás, a kirekesztés. Csontos tavalyi írásában is hivatkozott azokra, akik ma is úgy vélik: a jó, progresszív művészet csakis baloldali lehet. (Akkor blogomban reagáltam felvetéseire.)

Csontos János az idei Írótáborról is írt a Magyar Nemzet augusztus 19-ei számában, szinténEltiltva és elfelejtve címmel. Írásának – ahogy az idei eseménynek is – pozitívuma, hogy jóval kevésbé szól a szerintük máig fennálló elnyomás rendszeréről, és inkább az autoriter rezsim által kiszorítani kívántakra koncentrál. Ekként szó volt a Kilencek költőcsoportról, Utassy Józsefről, Mezey Katalinról, vagy a velük szemben „felülről szervezett”, ám Csontos szerint is kiváló szerzőket tömörített Hetekről. Szóba kerültek a Füveskertiek, így Gérecz Attila és Kárpáti Kamill is. Az Írótábor egyik pozitívuma, hogy sokan személyes élményeik alapján elevenítették fel a kort: így tett Mezey Katalin vagy éppen Oláh János is.

A kánonok kiegészítésének vágyával nincs is semmi gond, a probléma megint csak abból fakad, hogy napjaink irodalomtörténetét mintha ismét rossz hírbe hoznák. Ennek mentén napjaink irodalmi életét aczéli háttéralkuk következményeként mutatják be. De a mai éllovasok kiválóságát is megkérdőjelezik: mintha nem is irodalmilag értékes voltuk miatt, hanem értékrelativizmusuk miatt kerülhettek volna olyan pozíciókba, amilyenekbe. Jellemző egyébként, hogy a kárhoztatott kánon képviselői egyszerre testesítik meg az aczéli cenzúra „értékrendjét”, valamiféle liberalizmust és az értékrelativizmust is. Mintha Pozsonyi Ádámot olvasná az ember, akitől azért mégis csak elfogadhatóbb érv az összes közül, hogy nem bírja értelmezni a „posztmodern” kategóriába sorolt írók műveit.

Csontos János Zalán Tibor író „szíves szóbeli közlésére” hivatkozva közöl olyasmiket napjaink kánonja kapcsán, amik leginkább a rózsadombi paktumra és egyéb összeesküvés-elméletekre hajaznak. (Hogy a szerzőhöz hasonlóan én is efféle politikai párhuzamokkal éljek.) Azt írja Csontos, hivatkozva Zalánra: „Aczél behívatta magához az új posztmodern irodalom üdvöskéit (köztük Esterházyt, Nádast, Parti Nagyot), s pénzt, paripát, fegyvert ajánlott nekik, ha Utassyéket (sic!) kiszorítják, letörlik a terepről. Az új kánon már a rendszerváltozás előtt összeácsoltatott, kínálkozó párhuzamként a spontán privatizációval, a levitézlett politikai elit gazdasági hatalomátmentésével. Az egyik csapat kifuthatta magát, a másik – amely politikailag is kellemetlenkedni tudhatott volna – perifériára szorult. Beteljesült Aczél 1970-es programja, amit a fiatal íróknak tartott fejtágítón adott elő: a közönség uszályába kerülő, a társadalom ügyeivel küzdő, az esztétikumot az etikummal társító irály helyett jöhetett a színtelen-szagtalan, de jól fordítható szövegirodalom. Mindezt aztán egyetemi katedrákon, Soros-emlővel táplált nyilvánossággal bástyázták körbe, már-már visszafordíthatatlanná téve a folyamatot, mint a történelem a trianoni botrányt – csakhogy mindez nem változtat a tényen: ez is, az is bűnben fogant.”

Tehát újra ott tartunk, hogy napjaink irodalmi kánonja „bűnben fogant”, és hogy valami értékesebbet cseréltek le az unalmasabb, ám nemzetközileg jobban beágyazható írók, költők javára. Mi tagadás, kedves ez az irodalom világában politikai alapú újraosztást követelők füleinek; és az Esterházyt, Nádast politikai okokból nem kedvelőknek is jól hangozhatnak az idézett mondatok. Amúgy is olyan nehéz megérteni, miről írnak Esterházyék, meg hát nem is jobboldaliak – hát nyilván csak valamiféle háttéralkunak köszönhetően juthatott az élmezőnybe az amúgy „színtelen-szagtalan” művészetük.

Furcsa ezt olvasni, mert Csontos János egyéb publicisztikái, irodalomról szóló eszmefuttatásai, a Magyar Nemzet hétvégi magazinjában megjelenő írásai alapján nem gondolnám, hogy ilyen egysíkú nézeteket osztana napjaink irodalmi kánonjáról. Mert a Kis Magyar Pornográfiát és a Termelési-regényt jegyző Esterházyról hogy lehet leírni, hogy politikailag semmiféle kellemetlenséggel nem szolgálhatott a rendszerváltás előtt? És az édesapja ügynökmúltjának feltárása után írt Javított kiadás lett volna az aczéli háttéralku beteljesítése? Tényleg a Bevezetés a szépirodalomba című monstrummal jelentkező Esterházy lehet hasonlatos a „levitézlett politikai elithez”? Vagy az Egy családregény végétés az Emlékiratok könyvét megíró Nádas Péter? És A szív segédigéit, vagy a Harmonia Caelestis-t jegyző Esterházynál ne lenne jelen az esztétikum mellett az etikum is?

Hogy azt már ne is említsük, hogy a rendszerváltás után állítólag erőszakosan félreállított, Soros-emlőkkel szemben álló (egyébként kiváló) Utassy József 1999-ben Soros-ösztöndíjban, 2008-ban pedig Kossuth-díjban részesült. Hogy egyes, politikailag a jobboldali pártok felé elkötelezett szereplők úgy érezhetik, irodalmi munkásságuk közéleti szerepvállalásuk miatt lett háttérbe szorítva, érthető. Csontos János is beszámolt már korábban egy publicisztikájában arról, hogy az Egy mondat a hazugságról című, 2006 őszéről írott verse miatt vívott ki haragot bizonyos baloldali körökben. És ahogy az élet más területén, sajnos a bölcsészettudományokban is sokszor az elfogultság az úr: láthattuk ezt például Demeter Tamás nulla pontos pályázatának esetében is. Ám azt állítani, hogy az aczéli cenzúra továbbra is uralkodik, hogy ma is lehetséges emberek életművét háttérbe szorítani, nos, ez erőteljes túlzásnak tűnik.

Csontos János említett verse is megtalálható volt a tavaly megjelent, politikai költészetet egy csokorba gyűjtő Édes hazám című kötetben. Politikai hovatartozástól teljesen függetlennek kell lennie egy mű megítélésének. Ekként azon sem lehet meglepődni, hogy például Schein Gábor irodalmi-művészeti kritériumok alapján elég élesen kritizálta Parti Nagy Lajos Fülkefor-kötetét a Holmiban, függetlenül bármiféle politikai egyetértéstől vagy különbözőségtől.

Napjaink irodalmi kánonja nem fogant bűnben. Főleg érthetetlen ez a vád azok után, hogy épp néhány éve jelent az Akadémiai Kiadó magyar irodalomról szóló kötete: a kortárs magyar irodalomról például Schein Gábor remek összefoglalójával. A kötetet éppúgy nem lehet elfogultsággal, kirekesztéssel vádolni, mint kitűnő irodalomtörténészeinket, egyetemi tanárainkat: Margócsy Istvánt, Gintli Tibort, Tverdota Györgyöt vagy Szávai Jánost sem.

Értelmezhetetlen ez a fajta elnyomás-képzet jelenkorunk irodalmát illetően. Hogy mennyire így van ez, azt jól illusztrálja: ismét alig voltak megtalálhatóak fiatal írók, költők a Tokaji Írótáborban. Politikát és irodalmat ma már egyértelműen külön értelmeznek, lásd az Aczél Györgyre nosztalgiával emlékező költő, Juhász Ferenc HVG.hu-s interjúját is. Juhász a rendszerváltás előtt ünnepelt költő volt, később mégis háttérbe szorult – talán mert mégsem lehet csak úgy a politikai előítéleteinkből az irodalmi életre vonatkozó következtetéseket levonni? A legjobb fiatal alkotók kapcsán Juhász ezt mondja: „Kiválónak tartom Szálinger Balázs líráját, Szabó T. Annának magam mondtam meg nemrég, mennyire szeretem munkáját. Grecsó Krisztián, Bartis Attila, Kemény István vagy Esterházy Péter, s Spiró György! Nagy nevei a mai magyar irodalomnak.”

Jó lenne, ha jövőre nem hoznák újra gyanúba a mai irodalomtörténet-írást, bár Csontos azt írja: „az Eltiltva és elfelejtve sorozat jövőre is folytatódik – ezek szerint az 1990 utáni húsz zavaros átmeneti évet célozva meg.” Márpedig „húsz zavaros, átmeneti évről” sem irodalmi, sem politikai értelemben nincs szó az elmúlt két évtizedet illetően.

Összesen 30 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Zokni
2014. március 15. 11:55
Világnézet is lehet különböző, nemcsak az ízlés... Mindenesetre azt kikérem magamnak, és míg élek megteszem, hogy csak azért, mert a múlt rd-ben kezdődött valami, attól még akár AKKOR, akár most, rossz kell, hogy legyen. Bármilyen szélben. Leírta megint a történetet egy olyan eszmefuttatást erősítve, mely valaminek a MOSTANI háttérbe szorulását, az AKKORI politikai (rendben:világnézeti) beállítódásnak tudja be. És nem értek hozzá, de azt elvi okokból is mindenképpen tagadom, hogy egy művészeti műfaj bal-, vagy jobboldali beállítódású lenne. Annak JÓNAK kell lennie, szívhez, emberhez, valósághoz stb. szólónak kell lennie! Persze van olyan korszak, amikor az emberek, a közízlés, talán a világnézet is olyan befogadókészséget mutat, mely végeredményben a baloldali, ill. jobboldali beállítódásra emlékeztet. De nem az. Azt hiszem, inkább művészi irányzatokról van szó: klasszikus, reneszánsz, klasszicizmus, realizmus, naturalizmus, individalizmus, "szocialista" realizmus, posztmodern stb. Mit tudom én. Olyan, hogy "kozmopolita", "balliberális", "konzervatív" szerelmi ábrázolás, hősiesség, árulás, öröm és bánat, szép, és rút, nemes és nemtelen NINCS! Tehát a hősszerelmes lovag, aki a népelnyomó herceg hűbérese, és kiszolgálója, ha szerelmes, akkor az. És többnyire mindegy, hogy milyen környezetben válik az érzése egyetemessé, és időtlenné.
Zokni
2014. március 15. 11:54
Oké. Értem. Én ugyan az ÉS-ben ritkán olvasom az irodalomkritikát, a kritizált könyveket meg pláne nem, de látatlanban megmondom, hogy akkor is ez volna a helyzet, ha valamiféle jobboldali "kánon" szerint a hatalmi nyomást kihasználva egy "polgári" - nem munkás... - művészeti kurzus támogatásával bizonyos írók előtérbe kerülnének, mások meg nem. DE pl. Babits, Kosztolányi viszonylag kedvezményezett helyzete a József Attiláéval szemben NEM csökkenette az irodalmi jelentőségüket! És Ön így intézi el pl. Eszterházyt a megjegyzésével, hogy saját magáról írt a besúgó apjára vetítve. Ami több dolgot jelenthet, de minimum azt, hogy az apja miatti rossz lelkiismeretéről, lelki vívódásáról, kétségbeeséséről, bizonytalanságáról stb. számolt be közvetve a "javításban". De ha ezt jelenti, akkor ez az író dolga. Ahogy Kertész is a saját nyomorát írta meg. Meg mindahány, aki ír. Az, hogy az elmúlt időszakban (a kádáriban) megszokott írókat keresik a szerkesztők, a kritikusok, és az olvasók, még nem jelenti azt, hogy ez a kereslet hiteltelen lenne. Sőt. Én azt mondom, hogy ha valaki még mindig az aczélos irodalmi "kánonra" hivatkozik, amikor kevesebb levegőhöz, megjelenéshez, érdeklődéshez és pénzhez jut, akkor nem csinál mást, minthogy megint a hatalomhoz fordul, és gyakorolja Aczél technikáját. Az elnyomó módszerek tovább élnek. Mindkét oldalban. Ezért nem szerencsés a mentséget keresni általuk.
Zokni
2014. március 15. 11:54
"...egészen 1-2 évvel ezelőttig az összes jelentős irodalmi lap neoliberális-baloldali-kozmopolita értékrend..." - írja. Ha ez így volna, baj volna. Talán egy hozzáértőt kéne meghallgatni. Ön nem az. Amit az ÉS-ről ír, részben nem igaz, részben meg az egészhez semmi köze. Mármint, hogy a publicisztikáiban milyen politikai beállítottságú. Mindenestre az ÉS egy magánlap. Nem kap állami támogatást. Ergó hivatalos "kánonja" nincsen. Csak ízlése. Az meg lehet, ugyebár. Vagy nem?
Zokni
2014. március 15. 11:54
"...Te nyavajogsz, nyomorult, tudatlan, senki." - írja a tartalmasnak tűnő vitához. Ez már irodalomnak számít Önnél? Érdekes, nem érzi? (Z., egy lelkes olvasó)
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!