„Az örökké kísértő rém” – így jósolta meg Jókai Mór a jövő orosz háborúját

Ha valamiért szóba jön, ha épp eszembe jut, ha valamiért aktuálisnak érzem, rendre ajánlani szoktam barátaimnak vagy épp olvasóinknak Jókai Mór egy alig ismert, alig 1400 oldalas kötetét, A jövő század regényét, amely egy rendkívül érdekes utazás a múlt jövőképébe – vagy jövőképeink múltjába.

Jókai e műve egy egyszerre disztópikus és utópisztikus, kalandos steampunk sci-fi arról, milyennek képzelte el a 19. századi nagy magyar író a 20. század második felét –

ami elcsábítja Európa értelmiségét; a jövő viszont a szuperfejlett, technokrata városállamoké (a Duna-delta Otthon városa = Szingapúr).

Vannak benne szédületes léghajócsaták, végtelen karakter- és tájleírások, Földet fenyegető üstökös, no meg a Budapestre költözött Habsburg II. Árpád király.

A regényfolyam főgonosza a Nihil országává vált Oroszország vezetője, Sasza asszony, egy 21. századi értelemben is erős nő, népeknek és seregeknek parancsoló, mindenhez értő, összetett jellem, az új idők hírhozója a tradicionális nagyhatalmakkal szemben.

És fontos szerepe van Mr Severusnak, egy amerikai fekete multimilliárdos bankárnak is (Jókai pár évvel az amerikai rabszolgaság megszüntetése után írta vízióját).

A főhős pedig egy székely feltaláló ember, aki a történelmi események közepén találja magát, és aztán felnő vezetői szerepéhez: Tatrangi Dávid.

Szóval akár sok évados Netflix-kompatibilis sorozat is születhetne belőle, ebben a jövő század utáni században.

A regény e részleteit közöljük most alább – ha találó vagy akár hátborzongató áthallásokat, párhuzamokat talál benne a 20. és a 21. század történelmének alakulásával és egyéb jelenségekkel, az nem a véletlen műve. Hanem az e sorokat több mint 150 éve papírra vető Jókai Mór látnoki erejéé.

***

„A láthatár elkezd borulni. Komor idők jelenségei mutatkoznak.

A hadügyminisztérium egy rendelete tizenötezer-hatszázhetvenkilenc példányban küldetik meg a két birodalom minden községi elöljárójának egyszerre, melyben a legnagyobb titoktartás föltétele mellett rájuk parancsoltatik, hogy a tartalékosokat haladéktalanul ezredeikhez küldjék be; az erdélyieket legrövidebb úton Csehországba és Galíciába; a Friaul, Isztria, Dalmácia illetékét egyenesen Brassó vidékére; a magyarországi huszárokat mind Galíciában állomásozó ezredeikhez; a cseh szabadságoltakat pedig a pesti és komáromi erődítményekben alakuló tartalékhoz.

Másnap aztán valamennyi újságban benne van ez a rendelet.

Harmadnap a hadügyminisztérium valamennyi lapszerkesztőt sajtóperbe fogja.

Negyednap az esküdtszékek valamennyit felmentik.

Ötödnap a vendéglőkben egy pár borozgató polgárt az elkeseredett katonák jól összevagdalnak.

Hatodnap a katonai parancsnok az excedenseket jól leszidja.

Aztán hetednap megint egy új patália vonja magára az olvasó figyelmét a hírlapokban.

Egy lócsiszár-konzorcium megtámadja a hadügyminisztériumot, hogy ő azt a negyvenezer lovat, aminek bevásárlása elrendeltetett, tíz percenttel olcsóbban szerezte volna be, mint az a másik konzorcium, melynek azt a miniszter titokban kiadta.

s ezentúl inkább minden rendeletet hivatalosan tesz közzé a kormánylapokban, egyúttal a palástoló magyarázatot is hozzátéve.

Elhatároztatik tízmillió font kétszersültnek, húszmillió darab borsóhurkának, ugyanannyi gulyáshúskonzervnek készletben tartása.

A hadügyminiszter egy újabb rendeletében meghagyatik, hogy minden katona teljes körszakállt eresszen, és arcát semmi részén meg ne borotválja. A bajuszpedrő használata még a huszárságnak is eltiltatik. Efölött az újságok példátlanul sok rossz élceket szaporítanak; a komolyabb államférfiak pedig aggódva sejtik, hogy ezen intézkedések egy olyan hadjárat előjelei, melyben a száj elé boruló bajusz s a torkot eltakaró szakáll a hideg lég befolyását mérsékelni lesz hivatva.

Még nagyobb táplálékot ad a sajtóaggodalmaknak egy nevezetes körülmény. A hadügyminisztérium és a honvédelmi minisztérium ugyanis már hetek óta folytatnak közös értekezleteket, melyek minthogy zárt ajtók mellett tartatnak, annálfogva köztudomású a tárgy, miszerint afölött vitatkoznak, vajon az egész hadsereg és honvédség gyalogságánál egyformán a bakancs hozassék-e be, vagy a kamásli? Ami egy hadjárat előtt a legfontosabb ügy, minthogy egy hadseregnél igen nagy gondnak kell lenni a csatakész lábakra. A kamáslit ajánlja a nagyobb kényelem, a bakancsot ellenben a mozgás könnyebbsége. Minélfogva az elhatározás nehéz. Ekkor, mint egy közbeeső bomba, jön hirtelen a generalissimus parancsolata, mely szerint elrendeltetik, hogy az összes állandó hadsereg minden gyalogsága térdig érő csizmát kapjon. Mire a magyar képviselőházban zárt ülés tartatik, s ugyanott a honvédelmi miniszter is előadva indokait, ellenmondás nélkül elhatároztatik, hogy a honvédség is magas szárú csizmát kapjon.

Ezt azután mindenki megérti, ha nem magyarázzák is neki meg külön: a bakancs, kamásli még csak defenzív háborút helyez kilátásba; de már a hosszú szárú csizma egy offenzív háború eveneualitásával kecsegtet.

Végképp eloszlat minden kétséget aztán a generalissimusnak egy novemberi rendelete az összes hadparancsnokokhoz, melyben szigorúan meghagyatik nekik, hogy a katonasággal téli hadgyakorlatokat tartassanak: mikor legnagyobb a hófuvat, zivatarban, északi szélben exercíroztassák őket, hogy szokjanak hozzá.

Az örökké kísértő rém ellen, ki nagy, prémes süvegével, zúzmarás szakállával, csombókos kancsukájával, mindnyájunknak nehéz álmaiban ott van. És most még a prémes süveg közepéből a frígiai sipka is kivereslik.

Amiről a múlt században Hertzen, Bakunin még csak álmodoztak, amit a „Szta Djelat?” szerzője regényképpen írt le, már megvalósult, s a XX. századbeli Oroszország nem olyan félelmes többé Európára, mint a múlt században – hanem félelmesebb.

Még a XIX. század napóleoni vészalternatívája ez volt: Európa 50 év alatt vagy respublikává lesz, vagy kozákká; most a kérdés egyesítve van: „kozákká is, respublikává is”.

egy rettenetes ország, mely egyszerre Japánt, Kínát, Turkesztánt, Törökországot, Ausztriát, Magyarországot, Németországot, Svédországot nyomja szüntelen előbbre tolt határaival: egy nyelvű, egy vallású nép, edzett testalkatú, jég hátán alvó katona, lovához nőtt lovas, ellenség, akit megsemmisíteni semmi hatalomnak nem lehet, akinek bevehetlen vára a puszta, a jégmező, a végtelenség! És ha egyszer ezt a népet talpra állítja, nem az a hatalom, mely eddig rendelkezett vele, a császár, a fanatizáló pap, a nemzeti gyűlölet, a katonai fegyelem; hanem ami mindezeknél nagyobb: a szabadság! Az egy megszámlálhatlan tábor: nagyobb Dzsingisz kánénál, nagyobb Attiláénál, nagyobb Napóleonénál.

Oroszországban, ha egyszer a szabadságot megkóstolták, nem tréfálnak vele. (Az igaz, hogy ellenfelei sem ismerték e kérdésben a tréfát.) Pugacseff kísérlete megmutatta azt, hogy mi lett volna belőle, ha sikerül.

Az elnyomott nép a maga módja szerint értelmezi a tartozások kiegyenlítését, s a rangfokozatokat gonoszul békíti ki egymással. És már akkor jól van tartva az új kor fogalmaival.

A szabadságot átviszi egyszerre minden térre. Szabad a föld a dézsma alul, szabad a jobbágy a robot alul, szabad a nő a családi kötelékből, a társadalmi nyűgből; lehet ki-ki, ami akar. A leány lehet kereskedő, vagy kézmíves, vagy békebíró, vagy szerető: senkitől sem kérdi.

Szabad a pénz is; a kormány elveszi az egyházaktól, a volt főnemesektől, a letétemények pénztáraiból, kinek nyugtát ad róla, kit meg felakasztat nyugta helyett. Kölcsönt vesz a bankalapból kamat nélkül, s nyomtatja a papiros rubeleket, ahogy a gőzgép győzi; – bankszabadság van kihirdetve, annyi bank alakul, hogy Észak-Amerikában sem több, és valamennyi önti folyószámra a saját bankjegyeit a közös tengerbe, a pénzpiacra.

Holmi gyönge kis állam ebbe belehalna rövid időn, de Oroszország nem. Ha ma húsz milliárdnyi papiros rubeleinek egész tömege egyszerre füstöt vet is, nem ment tönkre: holnap az alatta maradt föld újra gazdaggá teszi, s minden ember megél, s újra kezdi a dolgot.

nagyobb, merészebb eszmék után indulnak el a világba, mint amiket az udvarok iskoláiban tanítanak. Akiknél hatalom a zűrzavar, s akik rendszert találnak a korlátlan, fegyelmetlen, uratlan népmozgalomban; akik készen vannak hatalmas ellenfeleikkel – nem küzdeni, de játszani.

A Nihil országának a népakarat által fölemelt elnökei, egy asszony és annak államkancellárja, legelőször is túltették magukat azon a szűkkeblű felfogáson, hogy valakinek a más jó barátságára kell számítani. Ők legelőbb is leszámolnak az ellenségeikkel.

Egy része ellenségeiknek saját országukban van: a kétséges érzelmű régi ezredek, a volt főtisztek, a lengyelek. Azokat ők mind összeszedik; de nem küldik Szibériába, hanem el Ázsiába, az afganisztáni határszéke. Ott Angliát tartják vele sakkban, s itthon bizton tehetnek miattuk ellenükre mindent.

A Nihil országa megmutatta, hogy azt is lehet. Oroszország államadósságainak kamatja a XX. században tett valami 120 millió rubelt. Ezeknek a papírjai legnagyobbrészt az angol, francia és német piacokon voltak elhelyezve. Ezek a külhitelezők valóságos Attilák, akik tributáriusokká teszik az idegen államokat. Már egyszer egy osztrák kormány is megkísérlette hitelezőit egy húszpercentes szelvényadó által ellenségeiből condolens jó barátjaivá tenni.

Sasza asszony egy lépéssel odább ment: ő egyszerre és egészen kibékült velük atyafiságosan. Nyomatott kétezermillió rubel mennyiségeig államjegyeket, miknek alapjául az uráli aranybányák és a jekatennoslavi petróleumkutak és kőszéntelepek voltak lekötve, s azokkal kifizette egyszerre a hitelezőit. Akinek nem kellett a cserepapiros, otthagyhatta. Igaz, hogy ez a tengeráradás rubeljegyekből, miket nolens-volens el kellett fogadni, majd visszaszivárog apródonkint külkereskedelem útján megint Oroszországba; de beletelik abba húsz esztendő;

A jámbor Európában soha annyi nyusztprémes kabátot nem viseltek, mint ebben az időben. Minden ember iparkodott a nála rekedt papírrubeleit állatbőrre felváltani, ami Oroszország fő kiviteli cikkét képezte ezóta.

Ilyenformán a Nihil országa nagyon szépen megmenekült a legnagyobb ellenségétől, az államadósságától.

Most már egy kis haszonhajtó vállalat után is lehetett látnia.

Katonája volt legalább másfél millió. Egy része jól szervezett, más része annál jobb, mert nincs szervezve.

Ez béke idején improduktív költségre ad okot, de lehet belőle hasznos investitió is, ha egy lucrativ vállalatra felhasználtatik.

Sasza asszony és kancellárja felhagytak Nagy Péter cár és utódjai szűk látkörű világnézetével. Mit nekik a keleti kérdés! Konstantinápoly elfoglalása! A kis szláv nemzetiségek felszabadítása a járom alul! Obsolet fogalmak. A keresztyénség védelmezése a pogányság ellen pedig éppen nem tartozott programjuk keretébe. Ők igen bölcsen beláttak, hogy aki ennyi hatalommal rendelkezik, annak semmi keresnivalója az elszegényült, kizsarolt, elcsigázott Törökországban; a szláv rokonok csak mindig pénzbe kerülnek; ez nem jó üzlet.

Itt van mindjárt ez a szomszéd osztrák–magyar birodalom. Gazdag ország, kész vasúthálózattal, jó utakkal ellátva; áldott termőföld, szorgalmas, fizetéshez szokott népség, melynek semmi egyéb baja nincsen, mint az, hogy nagyon sok az adóssága. Milyen egyszerűen lehetne rajta segíteni! Elfoglalni, s aztán kifizetni a hitelezőit még egynehány milliárd új rubeljeggyel. Annak is lehetne lekötni szilárd alapul például a Kárpátokat: azokban is van sok arany, ezüst, réz, vas és drágakő. Még jól járna az ország a meghódíttatással. – Likvidálna az új „directió” alatt.

Van is elvbarátja a nihilisták nézeteinek elég. Ahol nincs, vesznek.

Azonkívül egy egész ligája a becsületes, jóhiszemű doctrinér-szocialistáknak ingyen, a maga kenyerén fárad a propagandájukban. Nem a leigázást, a felszabadítást várják a Volga pusztáiról. Minden elem, mely a forradalmat mint célt látja maga előtt, titkos és önkénytes szövetségesük. – A bérenc toll szándékos túlzással, a rajongó pedig fantáziája után, paradicsomi színekkel festi ki az oroszországi állapotokat.

Annak a belseje pedig el van zárva jobban, mint valaha azelől, hogy idegen szemek a belsejébe láthassanak. Ahol a forradalom viszi az ellenőrzést, ott utazni nem lehet: aki az útlevelével az egyik falu határán áthatol, fennakad a másik faluban, s vagy ott ragad valahol, vagy visszatoloncozzák a határra. A kereskedelem csak a határvárosokra szorítkozik, mint Japánban. Levelek nem bocsáttatnak ki; gyanús alakoknak még szökni is bajos. A hajdani orosz rendőrség is félelmetes volt, de a nép rendőrsége még furfangosabb, és ez megvesztegethetlen. Külföldi diplomácia nem székel ez idő szerint az orosz fővárosban; az európai kormányok még nem is ismerték el a Nihil köztársaságát; de meg ez nem is tűr idegen kotnyeleskedést, amit hajdan diplomáciának neveztek. Neki sincsenek állandó követjei sehol; csupán az észak-amerikai szabad államokra nézve van kivétel náluk: annak a követsége jelen van Szentpétervárott, s annak a követei képviselik az orosz alattvalók érdekeit az európai fővárosokban. Ezek ketten jó barátok.

S e barátságnak van szilárd alapja. Eszményi is, meg gyakorlati is.

Az eszményi alap az orosz nihilisták programjában fekszik.

Elűzni a fejedelmeket; eltörölni az országok határait; megszüntetni minden speciális hazáról való fogalmat; lefegyverezni erőszakkal minden ország hadseregeit; elpusztítani minden arisztokráciát; lomtárba űzni minden külön alkotmányt; simára taposni minden vallást: és egy keresztvonással kvitté tenni minden államadósságot. És akkor aztán megkezdeni az „új-világot” az „ó-világban”.

Csakis Oroszország kísértheti meg e kolosszális, brutaliter ideális eszme gyakorlati kivitelét, ami minden más nemzetnél csak fantazmagória volna. De ha Oroszország megy elöl, nem lehetetlen az. – Annyi állam van Európában, amelyre nézve minden változás egy neme a jobblétnek. A speciális hazaszeretet elavításán két ellentétes irányból dolgozik régóta és lebeszélhetlen kitartással a szocialisták és jezsuiták tábora. A munkások nyomora s a pénzhatalmak fastusa minden embert, ki munkával keresi a kenyerét, összeesküvővé tesz hazája és társadalmi rendje ellen. A katonai hierarchia gyűlöletessé teszi az önvédelem eszméjét. A pártküzdelmek lerontják az alkotmányhoz való ragaszkodást, a vallásos velleitások beoltják az indifferentismust, s az államgépezet alig tud már mozogni az államadósságok miatt. Ha most másfél millió katona, akiből 200 000 lovas, azzal a csataszóval indul meg, hogy legyen új világ, bizony nem tudhatni, hogy hol áll majd meg.

Itt következik azután a hatalmas anyagi érdek, mely Észak-Amerikát Oroszország barátságába kényszeríti. Az ekként nivellírozott

sőt ellenkezőleg maga is sok ideig kész piacává lenne a termelő és gyáriparos Amerikának.

Hogy e titáni merész eszmékből azután mi a démoni valóság, s mi az emberi lehetőség? Hogy annak megindítói valóban csakugyan egész Európát akarják-e tabula rasává átalakítani, vagy pedig csak egy szerencsétlen „baleket” akarnak valahol elfogni, aki a nagyszerű doktrína apró embereinek magánmulatságaiért a költséget megfizesse, aki csupán frivol szenvedélyek, asszonyi és férfiúi szeszélyek, nérói és semiramisi bizarr ötletek áldozatául elessék? Erre nem tud senki felelni, mert Oroszország, a Nihil országa belsejébe – még most – belátni nem lehet.

Hogy a nihilisták az egész opolcseniát mozgósítják, és rendes hadcsapatokká szervezik.

Hogy a Kaukázusból, kivéve a stanicák helyőrségeit, minden hadseregüket kivonták, s a Krímbe vitték, ahonnét hajóhadukkal tetszés szerint szállítják nyugotra.

Hogy a szultán nagyvezérével igen jó barátságban állnak.

Hogy a finnlandi erődöket, az egész keleti tengerpartot csaknem védtelenül hagyták, s hadosztályaikat onnan mind a Visztula felé indítják, hogy mind a tizennégy elsőrangú váruk Sveaborg-tól Kercsig üresen van hagyva, hogy Pétervárát, Rigát csak az opolcsenia tartja megszállva.

Hogy ellenben Bender, Odessa, Nikolajev, Varsó hemzsegnek a minden fegyvernemű seregektől.

S ezek a fegyvernemek is mind oly álomrontó rémek!

(...)

Fotó: EYEPRESS NEWS / EYEPRESS VIA AFP

A poézis egészen eltűnt már a harcból. Nincsenek többé hősköltemények. Nagy tömegeké a csata eldöntése; a személyes vitézség semmi többé; ki a csatában elesik, nem is látta az ellenséget, nem hogy hősi módon küzdött volna vele, s aki győztes maradt, csak másnap tudta meg a napi bulletinből, hogyan jutott hozzá.

A dicsvágy lelohadt minden nemzetnél. Hanem azt mindenki látja előre, hogy egy hatalom el van szánva, sőt kénytelen a hadviselésre vállalkozni: az orosz. A forradalmi hadsereg odahaza alkalmatlan savanyú kovász, annak tért kell adni valami idegen földön, ahol túlhabzó vitézségét kiönthesse. Az erőszak kormánya csak külhadjáratok diadalaival tarthatja fenn magát odahaza.

Hogy a kiszemelt áldozat az osztrák–magyar birodalom, azt is jól tudta mindenki.

(...)

Ez a háborúnak az, ami a gőzgépnek a kőszén, amivel alája tüzelnek. Rakták is a tüzet emberségesen, innen és túl az óceánon. Minden toll szorgalmasan teljesíté a maga kályhafűtői kötelességét. Minden nemzet szellemlovagjai igyekeztek a vitézi tornán megjelenni. Az első éclaireurök megindultak, a „tintalövészek”. Puskázták egymást rafinált és koncentrált piszokkal.

Az amerikai lapok a spanyoloknak felhányták Pizarro kegyetlenkedéseit; elhitették, hogy ott még most is Arbuez szentinkvizíciója tartja az autodafékat, s főzi olajban a zsidókat és eretnekeket; csodákat meséltek róluk mint rabszolga-kereskedőkről, s nevetségessé tették arisztokratai fellengésüket; a németeket pedig elnevezték koldusoknak, kik üres tarisznyával jönnek át az óceánon, félig éhenholtan, s itt azután természetesen lopással, csalással gazdagodnak meg; nyelvük nem más, mint nagyon elromlott angol; literaturájuk nincs, mindent fordítanak, tehát ott is lopnak; verekedni nem szeretnek, nincs is erejük hozzá, mert húst nem esznek. Legnagyobb bűnük pedig, hogy ők hordják be évről évre Amerikába a kolerát.

A németek meg azután a jenkiről mondtak el minden szépet: az mind Barnum, aki csal, vagy Rowdie, aki rabol, szédelgés, rászedés a kenyere; ezer a vallása, s mégis csak egy az istene: „a pénz”, egész irodalma csupa iparüzlet, még a verseket is gőzgép írja náluk, kegyetlenek, szívtelenek, barbárok, kik egy egész emberfajt, a rézszínűeket, kiirtották az Unió területéről: kannibálok! És végül ők importálták Európába a poloskát és más nagyon népszerűvé lett kellemetlenségeket.

Hanem aztán túltettek valamennyin az orosz hírlapok s a velük egy diapasonon hegedülő észak- és délszláv rokonok.

Írni, olvasni nem tudnak, a köznépet bottal traktálják, az idegen ajkú honfiakat járomba fogva kötik szekereikhez, s szántatnak velük, mint a barmokkal; maguknak elfoglalják az ingyen termő földet, a szlávokat kiszorítják a kősziklák közé; a más nyelven beszélőket üldözik, íróikat, papjaikat bebörtönözik, templomaikat megszentségtelenítik; tudatlanok és barbárok, ahány híres emberük volt, az mind idegen születésű volt, renegát volt. Kevesen is vannak már, elpusztultak rossz erkölcseik miatt. Már a múlt században kiszámították a szláv tudósok, hogy száz év múlva kivész az egész faj. Egy früstökre való, ami még megvan belőlük.

Persze, hogy a magyar hírlapok sem maradtak adósok; azok is elmondtak minden nyájasságot az oroszok és azok minden iafia ellen, ami csak a tradíciókban élt;

miféle csatagépeink vannak! az ellenség olthatlan tűzzel lesz elborítva, vas záporral agyonverve, lehengerelve, letaposva, levegőbe vettetve, váraiba eltemetve! Csatadalok szórattak szét, felriasztani istent, embert e szent harc eldöntésére.

Aztán hogy senki adós ne maradjon egymásnak, elővették egymás kormányférfiait, aztán fölebb a királyokat, elnököket, azokat meszelték be mindenféle szennyel; az egyik uralkodóról elmondták, hogy mindig ittas, delírium tremens van rajta; a másik nyavalyatörős, a harmadik nem az apja fia, a negyedik nem férje a feleségének, az ötödikről egész chronique scandaleuse szólt; a miniszter, ha gazdag, akkor tolvaj, ha nem gazdag, akkor bankrott; ha mágnás, akkor „lámpásra vele”, ha demokrata, akkor „mars a kaptafához!”; ha tudós, ha professzor, akkor „coki kosta!” Amit pedig azután a nőkről írtak a hírlapok, királynékról, elnöknőkről, miniszternékről, azt már csak a jövő századbeli papiros tűri el, melyről amint elolvasták a nyomtatványt, szivaccsal lemossák, s visszaküldik a nyomdába üresen, hogy nyomjanak rá új szöveget.

És nehogy akadály legyen a népek között az a bölcs intézkedése a gondviselésnek, hogy egyik nemzet nem érti a másik nyelvét, igyekezett valamennyi nemzet irodalma képekkel is illusztrálni a maga szidalmait, s ellenfelének apraját-nagyját, férfiát, asszonyát a legkellemetlenebb helyzetekben, a legnevetségesebb torzképekben, ördögnek, fenevadnak, koldusnak, szamárnak, kutyának, sárkánynak alakítva bemutatni, hogy azt mindenki jól megértse. Tudták, hogy a torzkép az, ami legjobban fáj: azt nem felejti el senki!”

Nyitókép: karikatúra az 1. világháború idejéből (forrás: Berlin State Library)