Bandersnatch a Black Mirrortól – az irányítás illúziója

Az utóbbi évek egyik legizgalmasabb, disztópikus jövőképeket elénk vetítő, s a nézőket gyakran próbára tevő Black Mirror Netflix-sorozat érdekfeszítő újítással élt a Bandersnatch című legújabb, akár 150 perces részével.

Az „akár” szó nem elírás. A Bandersnatch során ugyanis

A navigáláshoz kétválaszos panelek ugranak fel a film során, és a nézőnek néhány másodperc alatt döntenie kell, hogy miképp folytatódjanak az események.

Ezt vagy azt a fajta müzlit reggelizze a főhős? Ilyen vagy olyan zenét kedveljen? Míg az utóbbi döntés mindössze annyit befolyásol, hogy a filmben a továbbiakban milyen aláfestő zene menjen, addig egyes döntések – pl. megölje-e a főhős az apját? – már jóval nagyobb hatással vannak az epizód kimenetelére.

S ha ez idáig mindössze csak egy izgalmas újításnak tűnik, akkor a java még hátra van. A Bandersnatch (ami egy 1872-es Lewis Carroll-novelláról kapta a címét, s ami lényegében egy szőrös oroszlán-rémre utal) ugyanis nem egyszerűen egy a néző döntésein alapuló film. Sokkal inkább egy olyan alkotás, amely az irányítás illúzióját kelti a nézőben – miközben a valódi tesztalany sokkal inkább maga a néző, és nem a depresszióval és víziókkal küzdő főhős, Stefan Butler.

Nem elárulva a korábbi Black Mirror-részekre számos tartalmazó epizód megannyi lehetséges kimenetelét, elég annyit elmondani, hogy egy ponton túl a néző egyfajta harcba keveredik a lehetséges opciókkal, melyek valahogy mégsem úgy akarnak alakulni, mint ahogyan a néző akarja azt. Hol a főhős lázadozik, hol döntéseink nem vezetnek abba az irányba, ahova szeretnénk.

Lehetséges-e egyáltalán valóban abba az irányba terelni egy filmet, amelybe akarjuk – miközben az összes lehetséges kimenetelt már leforgatták?

A nézőnek lassacskán az lehet az érzése, hogy nem csak Stefan merül egyre mélyebbre az érthetetlen események, különös jelenetek és gyógyszerek által fűtött flashbackek kavalkádjában, de maga is összezavarodik a Bandersnatch labirintussá formálódó opciói között.

Bizonyos döntések mintha „helytelen” döntések lennének: a sorozat rövidesen „visszadobja” a nézőt egy korábbi döntéséhez. Ez bizonyos esetekben egyértelmű (például rossz ötlet leugrani a főhőssel egy toronyházról), máshol viszont teljesen érthetetlen (miért ne dönthetnék úgy, hogy otthon dolgozzon ahelyett, hogy az irodába menjen be?).

Egyes esetekben különös módon ugyan felajánlja a sorozat a döntési panelt, ám azon csak egyetlen lehetőség van. Mivel ez egy gyermekkori visszaemlékezésnél történik meg, ezért az üzenet az is lehet, hogy bizonyos dolgokon nem lehet változtatni.

Ha végső soron csak egy üzenete volt a Bandersnatch-nek, akkor az éppen a döntési lehetőségeink korlátozott mivolta.

A Black Mirror alapvető kérdéseit feszegeti a történetfüzér legújabb epizódja.

A közeljövőben pedig részletesebben is foglalkozni fogunk a Black Mirrorral és a sorozat által felvetett társadalmi, politikai és technológiai dilemmákkal.