Vancsó Éva: Aki nem mókus, az feladja

2016-11-15 07:52:36
Vancsó Éva szerint kicsi a magyar piac a klikkesedéshez, a fantasztikus közélet megszervezése csak a rajongók összefogásán múlik. Emellett lehetne több olyan megjelenés, ami nem az angolszász piacról érkezik, hiszen egy sor értékes mű jelenik meg más nyelveken. A magyar fantasztikum helyzete, huszonhatodik epizód: első ráadás.

Hogy változott a fantasztikus irodalmi közeg az elmúlt években? A Mandiner.sci-fi első születésnapjára arra kértünk egy sor, a sci-fi-, fantasy- és horrorközegben aktív írót, szerkesztőt, bloggert és olvasót, hogy értékeljék a magyar fantasztikum helyzetét 2016-ban.

Aki válaszol: Vancsó Éva, az SFportal szerzője.

*

Hogy változott a magyar fantasztikus irodalmi közeg, amióta először foglalkozni kezdtél a területtel?

Először az egyetemi berkekben gyűjtöttem sci-fihez kapcsolódó tapasztalatokat. Felejthetetlen élményt jelentettek az ELTE TTK Tudománytörténet és Tudományfilozófia Tanszékének „Tudományos-fantasztikus világnézetek” órái. Azért fontos innen kezdenem, mert ez mutatta meg nekem, mennyi minden rejlik a sci-fiben. Bölcsészként én másra koncentráltam, mint az elméleti fizikus öcsém vagy szociológus húgom, akikkel közösen hallgattam az előadást, de mindhármunk szempontja nagyon is releváns és érdekes volt. Azóta is hibának tartom az SF szűklátókörű megközelítését. 2013-ban kezdtem meg a doktori tanulmányaimat az ELTE BTK 1945 utáni magyar irodalom programjában Sárdi Margit tanárnő hallgatójaként, ekkor merültem igazán bele a hazai sci-fi életbe. A kutatásom témája az utópia irodalmi hagyományának továbbélése a kortárs fantasztikus irodalomban, amely az SF studies és az Utopian Studies határterületén mozog. Emellett elkezdtem részt venni gyakorlatiasabb dolgokban is, mint például a kritikaírás vagy a fordítás.

Mivel viszonylag későn csöppentem bele ebbe a világba, az elmúlt pár évben nem látok nagyon nagy változást. Vagyis amit igen, az nagyrészt a sci-fi világtól független gazdasági (és/vagy politikai) kérdés, amely az irodalom minden szegmensét érinti. Ráadásul a fantasztikus irodalmat súlyos tévedés homogén jelenségként kezelni. A fantasytól eltekintve maga az SF magába foglal a lövöldözős űroperáktól kezdve a legkeményebb természettudományos ötleteken át a társadalmi/pszichológia kérdéseket érintő művekig sok mindent. Így lehet egyformán legendás a Star Wars, Greg Egan és Ursula K. Le Guin.

Mi jó? Mi rossz? Mi a helyzet az intézményekkel?

A jó és rossz dolgok helyett inkább azzal foglalkoznék, hogy van, ami ellen tehetünk, és van, ami túlzottan globális ahhoz, hogy változtassunk rajta. Mindig nehézség lesz Magyarországon, hogy kis ország vagyunk, kevés a potenciális vevője a könyveknek. Sajnos a jó, igényes, nemzetközileg sikeres alkotásokkal sem könnyű. Erre talán a legjobb példa az Ad Astra indulása. Remek könyveket adtak ki, amelyekre szükség volt a piacon, de amikor a kiadónak ebből az első másfél év alatt több mint 40 millió forint vesztesége keletkezett, kiderült, hogy hiába a lelkesedés, változtatni kell.

A másik terület, ahol a külső körülményekkel való harc nehézkes, az állami szintű, intézményes keret. Az Írószövetség ennek jó fóruma lehetne, de az intézmény lehetőségei sajnálatosan végesek, januárban például nem lehet SF Szakosztályi eseményt tartani, mert az intézménynek a fűtésre sincs pénze. Hasonló a helyzet a megszűnő anyagi támogatások miatt a Magyar Scifitörténeti Társaság (MASFITT) esetében is.

A szélesebb közönségnek szóló fórumok, mint pl. a díjak inkább megosztanak, mint egyesítenek. A Zsoldos-díj körüli hercehurca semmiképp sem tesz jó a hazai SF életnek. Bízom benne, hogy ezen a téren rövidesen lesznek változások. Elég, ha minden megjelent regény és novella automatikusan jelölt - az író és a kiadó azzal, hogy a könyv a polcokon van, ha tetszik, ha nem, szabadon értékelhetővé tette. Maximum az érintett tiltakozásként nem veszi át a díjat, esetleg mint annó Marlon Brando az Oscar átadásakor, beküld egy indiánlányt maga helyett egy polgárpukkasztó üzenettel. A zsűri pedig szakmai szereplőkből áll össze, akik részletes indoklással látják el a műveket. Személy szerint nem hiszek a közönségszavazásában. Az általában nem azt mutatja meg, mi a legjobb, hanem, hogy ki tud több embert szavazásra bírni vagy, hogy mi a legpopulárisabb.

A másik sarkalatos, nagyközönségnek szóló, jelképes esemény a HungaroCon (kellene, hogy legyen). Szerencsés helyzetből írom most ezt a cikket, mert még friss a barcelonai EuroCon élménye, így könnyebb megfogalmazni a jó dolgokat és a hiányosságokat. Elöljáróban fontos, hogy a mi „házi” conventionünk a rendszerváltás után egy tizenöt fős baráti találkozó lett, és nem profik által profin szervezett esemény volt, inkább hasonlított egy házibulira. Ez máig érezhető, és sutaságokat, anakronizmusokat eredményez. Ugyanakkor több éves pedagógus tapasztalatból nagyon jól tudom, hogy a kritika akkor hasznos (és csakis akkor), ha valódi segítő szándék van mellette. Anélkül csak sértődés és dac a következménye, akkor is, ha nem tizenévesekről, hanem felnőttekről van szó.

Ellentétben – mondjuk – a hazai olvasótábor méretével és a példányszámokkal, ez rajtunk áll. Mindenkin, aki picit vagy nagyon, vagy valahogy benne van a hazai SF életben. Túl lehetne lépni a „mindenki más hülye, csak én vagyok sárga helikopter” hozzáálláson és az egymásra mutogatáson, klikkesedésen. Ehhez főleg kicsi ez az ország…

Persze vannak nagyon jó dolgok is. Hihetetlen, hogy a Szegedi Fantasztikus Tábor (Szefantor) 30 éve töretlenül létezik, és már a harmadik generáció szocializálódik közöttük. A másik, amit egyértelműen pozitívnak látok, hogy csökken, eltűnőben van az irodalom előítélete az SF felé. Az egyetemen soha egy pillanatra nem néztek rám furcsán, amiért a sci-fi irodalommal foglalkozom, sőt érdeklődéssel fordultak a téma felé. Ami ezen a téren viszont hiányosság, hogy nincsen egy kutatási központ, amely akadémiai szinten összefogná az ezen a területen dolgozó tanárokat, diákokat. Azzal nem példálózom, hogy az angolszász országokban ez magától értetődő sok nagyobb egyetemen, de például Romániában is van rá példa…

Sajnos, ahogy az informális csatornákon hallom, ez nem a fantasztikus irodalom elleni burkolt támadás, hanem más tudományágaknál (matematika, fizika, biológia, szociológia) sincs az akadémiai háttér a helyzet magaslatán. Az elmúlt hetek élménye, hogy egy Magyarországon alternatív történelemmel és utópiával foglalkozó kollégáról Spanyolországban hallok egy ottani előadótól, és angol, portugál egyetemek munkáiban veszek részt, mert azok pörögnek, nem az itthoniak. Ráadásul ezek a kutatások különösen fontosak lennének, mert nem feladatuk állást foglalni, dicsérni, lehúzni műveket, hanem jól meghatározott szempontok szerint elemeznek.

Megjelentek a fontos klasszikusok, vagy vannak még elmaradások?

Mik a fontos klasszikusok? Mindenki tud öt legjobbat mondani, ami kihagyhatatlan, csak éppen mindenki más ötöt mond, és sokszor egyáltalán nincs átfedés. Pozitív szemlélettel: sokszínűek vagyunk. Negatívval: hogy lehet valakinek ilyen ízlése, hogy… avagy pesszimistán: nincs is öt jó összesen.

Ugyanakkor azt kell mondanom, már sok kiadó tett azért, hogy jó könyveket lehessen olvasni (Agave, Metropolis Media, Ad Astra, Gabo, Fumax), és több kiadó követi a trendeket. Ha a nemzetközi alatt az angolszász vonalat értjük, akkor főleg, de ezt az egyértelmű dominanciát azért fájlalom. Pár hete egy nagyon érdekes kutatást olvastam, amelyet egy szociológus írt a kortárs szlovákiai SF helyzetéről. Ő fogalmazta meg, hogy mivel itt a keleti blokkban sokáig nem, vagy nehezen volt elérhető az angolszász fantasztikus irodalom, az a képzet alakult ki, hogy az jobb, mert ami tiltott, az vonzó, arra vágyunk.

Vasfüggöny már nincs, de sok más téren látjuk Európának ezen a részén, hogy nehéz levetkőzni az évtizedes berögződéseket. Szóval a megjelenések szintjén hiányolom a „bármi, de nem angol/amerikai” fantasztikus irodalom hangsúlyosabb jelenlétét. Azt gondolom, minden országnak megvan a saját hangja, vannak témái, amelyek pont az egyéni szín miatt érdekesek. Személyes tapasztalat alapján az angol mellett a spanyol nyelvű (spanyol, dél-amerikai) művekről tudom mondani, hogy ez biztosan igaz, de például egy cseh szerző könyvbemutatóján öröm volt látni, hogy dugig megtelt a hely, mert ennyien érdeklődtek az ország irodalma, kultúrája iránt.

Van még hely a piacon, jó, ha nagyobb a verseny? Vagy a mostani felállás jól lefedi az igényeket?

A jó műveknek van hely, olvasói igény van rájuk, és a kiadók tapsikolnak egy-egy jó kézirat láttán. Csakhogy, és azért ez egy nagy csakhogy, a cserébe ajánlott összeg kevésbé lelkesítő. A kiadók sem a gonosz farkas megtestesítői, az elérhető példányszám és bevétel befolyásolja őket. Az egyetemen tavaly hallottam erre egy tökéletes mondást: „Ha mogyoróval fizetnek, csak a mókusok jönnek.” Aki nem mókus, az feladja. Aki szerencsés, és civil munka mellett ír szenvedélyből, két-ötévente tud új kötettel jelentkezni. Akár így, akár úgy, „benne maradnak a tollakban” művek, míg a magánkiadásban érdemtelenül megjelenő könyvek csak rontják a zsáner ázsióját.

A rövidprózának talán még mostohább a sorsa, mert a nyomtatott publikációs lehetőség minimális, az Ad Astrán kívül egy kiadó sem ad ki rendszeresen magyar sci-fi novelláskötetet (illetve a Főnix Könyvműhely adott ki fantasy és steampunk antológiákat). Érdekes ellentmondás volt hallani – és bevallom: kis irigységet ébresztett –, hogy pl. Finnországban, Kínában vagy a dél-európai országokban az antológiák nagyon népszerűek és olvasottak. Jó indulási, tanulási lehetőséget jelentenek az íróknak, és a korszak/ország kaleidoszkópszerű képét nyújtják az olvasóknak.

Milyen a nők, LMBTQ-közösségek és kisebbségek helyzete a hazai zsánerirodalomban?

Szerintem a sci-fi és fantasy közösség általában nagyon befogadó, legyen szó bármilyen közösségről vagy kisebbségről. Azért hamarabb kap valaki bélyeget a homlokára, mert egy nem mainstream szubzsánert preferál, mint azért mert nő vagy homoszexuális.

Nőként semmilyen szinten nem tapasztaltam, hogy nehezebb lenne a dolgom, mint egy férfinak. Bizonyos téren (pl. publikációhoz jutni) mindenkinek nehéz, ez nem nem-specifikus. Személy szerint nem is szeretem ezt „a női írók és írók” (mert oda nem tesszük ki, hogy férfi…) dichotómiát, mert azt sugallja, hogy ez egy lényegi megkülönböztetés.

A sci-fi világa talán férfiasabb, mint mondjuk a romantikus regényeké, de ez nem azt jelenti, hogy a nőket kitúrják a zsánerből, hanem, hogy eleve kevesebben éreznek vonzódást iránta. Akik pedig éreznek, azok között vannak jó írók, közepesek, és rosszak is – pont, mint úgy általában az irodalomban.

*

A cikksorozat összes része A magyar fantasztikum helyzete címke alatt elérhető, de érdemes követni Facebook- vagy Moly-oldalunkat is.