A függetlenség napja 2.

2016-06-25 06:24:01

CaptainV
SFmag
A függetlenség napja első részének megjelenésekor én épp kettő múltam, és bocsi, de ahogy anya olvasta esténként az Oroszlánkirályt, az érdekesebbnek tűnt akkor.

Az igazi problémák viszont emlékezetesek maradnak. Az a rossz értelemben vett hollywoodiság, az a giccs, aminek a generálásban minden egyes karakter – de persze főleg a forgatókönyvíró – bűnös, élvezhetetlenné, sőt, gagyivá tette számomra az egész filmet. Látvány ide vagy oda, amikor arra szorul a forgatókönyv, hogy a »cuki kiskutya ugatja a nagy szörnyet, mentsük már meg szerencsétlent egy iskolabusznyi gyerek élete árán is, de csak viccesen« címkéjű, burleszk jelenetet bevegye, mindezt másfél órányi pojácáskodó humor után, akkor én már nem szórakozom jól.

Amikor a haldokló legfontosabb mondata a párjához az, hogy a saját maga kötötte pulcsi nem is pulcsinak indult, és ez, tényleg ez az, amiről a halál küszöbén beszélgetnek sok más hasonló szintű baromsággal együtt, akkor is kicsit úgy érzem, engem itt valaki nagyon hülyének néz. Amikor az apokalipszis közepén apa és fia merő véletlenből összeakad – mik vannak! –, akkor az apa nem normális személyként viselkedik, hanem egy idiótaként, aki csak nyomatja a fiának, hogy ej, miért csak ilyenkor tudunk találkozni… de közben kajak ott állnak az apokalipszis közepén… akkor már szavaim sincsenek. Egy ilyenen mosolyogsz, kettőn már hümmögsz, három-négy-öt-hatnál már le akarod szaggatni a vásznat.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.