Warcraft: A kezdetek – Új viszonyítási pont született!

2016-05-26 10:34:52

Rusznyák Csaba
Geekz
A Warcraft olyan bődületes történetmesélési kudarc, amilyenhez foghatót még a sokat szidott mai Hollywoodban is ritkán látni.

Először is, a high fantasynek alapfeltétele a világépítés, az elpusztult otthonukból menekülő orkok ostromolta Azeroth társadalmáról, történetéről, az ott élő fajok viszonyáról azonban szinte semmit sem tudunk meg, a cselekményben kulcsszerepet betöltő mágiáról meg még annál is kevesebbet. Nincsenek szabályok, szabályok nélkül márpedig bármikor bármi megtörténhet, és ha bármikor bármi megtörténhet, semminek sincs súlya, és búcsút lehet mondani a feszültségnek is. Ezen az sem segít, hogy a szűk kétórás játékidőben teljesen elsikkadnak a karakterek: mindenki egy- vagy inkább csak féldimenziós, érdektelen és kiforratlan, stílustalan és jellegtelen, és csupa primitív klisében kommunkál (Travis Fimmel a Vikingekből importált, játékosan gonosz mosolyával próbál valami jellemvonásszerűséget erőltetni a főhősre).

Szomorú szívvel, de vissza kell kanyarodnom egy kicsit Uwe Bollhoz – mondják néha félig viccesen, hogy Boll vagy a hulladékgyáros Aslyum rendezői is véghez tudnák vinni ugyanazt, amit sok hollywoodi társuk, ha ők is kapnának 150-200 milliót (értsd: lényegi minőségi különbség nincs köztük, ez is szar, az is szar). Erre mindig azt mondom, hogy hülyeség, mert a tehetség vagy akár csak a tisztes iparosi képesség, az egyszerű szakmai rutin (és ez sokszor még a rosszabb álomgyári produktumokkal is együtt jár) nem csak pénzfüggő. De a Warcraft most elbizonytalanított: Jones mindig megtalálja a legunalmasabb beállítást, mindig sikerül az abszolút minimumot kihoznia a színészeiből, mindig úgy vágja el az aktuális jelenetet, hogy annak véletlenül se legyen bármilyen drámai, érzelmi hatása, wow-faktora meg főleg ne. Ez inkább egy elnyújtott, trendien hektikus és közhelyes-bombasztikus zenével megtámogatott előzetes, semmint egy kész, kerek film. (…)

De én minden eddigi bizonyíték dacára sem vagyok hajlandó elhinni, hogy nem lehet jó videojáték-adaptációt készíteni. Mondjanak bármit a finnyásak, a játékok éppúgy a narratív művészet kategóriájába tartoznak (igen, leírtam, hogy »művészet«), mint a könyvek, a filmek, a képregények, a színdarabok, ergo a feldolgozásuknak sem kellene újra és újra, kivétel nélkül kudarccal végződniük. Előbb-utóbb jön is majd egy adaptáció, amely megtöri az eddigi átkot, a Warcraft pedig csak egy rossz emlékű viszonyítási pont lesz, úgymint: »lám, milyen nagy utat tettek meg a játékfeldolgozások azóta«. Csak már ott tartanánk.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.