Északi pszichopátia

2017. július 12. 13:16

Szabó István Zoltán
Próza Nostra
Értelmetlen volna vitatni, hogy Gaiman az egyik legfontosabb élő fantasyszerző. Arról már inkább érdemes beszélgetni, hogy vajon mely formákban mutatkozik a legerősebbnek.

Az írások egyik legnagyobb erénye a karakterek – az északi istenek – megformálásában rejlik. Mindegyikük szerepét alakját éppen annyira értelmezi át Gaiman, hogy megmaradjanak az alapvetően ismert jellemvonásaik, mégis a megszokott ábrázolásmódtól kissé eltérő személyiséggé állnak össze. Thor például hatalmas, erős és hős harcos, ahogyan az elvárható, ugyanakkor annyira hiú, hogy elvakítja a saját büszkesége, így könnyedén az orránál fogva vezetheti testvére, Loki. Éles elméjűnek sem nevezhető; nem veszi észre a finomabb sértéseket, végképp süket az iróniára.

Az a fajta fickó, aki akkor van elemében, amikor ütnie kell, de elbizonytalanodik, amikor nálánál okosabb társaságába kerül, bizonytalanságát pedig a jól bevált erőszakkal igyekszik kompenzálni. Ebben a tekintetben olyan, mint egy kidobóember vagy egy sztereotipikus focidrukker. Csak szotyi nélkül. Mindez azonban tökéletesen szervesül Thor karakterében, és amellett, hogy új réteggel gazdagítja a mitológiai alak kulturális ábrázolását, elvékonyítja az istenek és az emberek közötti határt. Az Északi mitológia istenei esendőek, rengeteg emberi tulajdonsággal. Van azonban egy közös vonásuk: mivel gyakorlatilag halhatatlanok, teljesen érzéketlenek a halandók sorsával kapcsolatban. Mindegyikük pszichopata, képtelenek bármilyen helyzetből is tanulni, újra és újra elkövetik ugyanazokat a hibákat és semmi nem érdekli őket önmagukon kívül. Emiatt nehéz volna közöttük olyat találni, aki egy hangyányit is szimpatikus volna az olvasónak.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés