Jeff Carlson: Fagyott égbolt

2017. június 6. 11:06

A regény elolvasása után értettem csak meg, hogy talán éppen az volt az írónak a terve, azzal hogy ilyen kaotikusan írja le az eseményeket, hogy az olvasó jobban át tudja érezni Vonderach zavarodottságát.

A felvetett elméletek is érdekesek, melyek a naphalak evolúciós történetét próbálják megmagyarázni. Clarke is rámutatott arra a problémára, hogy amennyiben a vízalatti hőforrások környezetében kialakulna valamilyen életforma, annak a sorsa meg van pecsételve, ha nem tud alkalmazkodni a hőforrás megszűnését követő világhoz. Bár tudjuk, hogy egyes baktériumok képesek a világűrt átszelve is életben maradni, de vajon az Europán is léteznek ilyen baktériumok? Esetleg olyan élőlények, melyek továbbfejlődtek? Mindaddig nem kapunk erre választ, még át nem fúrjuk a hold jégpáncélját és nem küldünk le szondákat, melyek átkutathatják a felszín alatti óceánt. Feltéve, hogy tényleg vízóceán van a jégkása alatt és léteznek meleg hőforrások is.

Haragszom Jeff Carlsonra, mert lehetett volna ez ötpontos is, ha az elején is alkalmazza a lineáris történetvezetést és más módszerrel próbálja az olvasó tudtára adni Vonnie zavarodottságát és küzdelmét az életben-maradásért. Főleg, hogy ebben a történetben megvan minden, amitől egy regény jó lehet és ezt az utolsó kétharmadban szépen ki is fejtette. Végre egy olyan regényt olvashattam, ami szakít a megszokott idegen-kapcsolatfelvétel formulákkal és egy teljesen más alapon kezdi el körüljárni a témát. Ráadásul nem egy ideális jövőt tár a szemünk elé, ahol a Föld a béke és jólét melegágya. De nem is egy apokaliptikus jövőképpel szembesít. Egy, a valósághoz igen szépen konvergáló háttérrel látja el a kutatókat és a földi létet is.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://sci-fi.mandiner.hu/trackback/30420