Fekete I. Alfonz: A mosolygó zsonglőr

2017. március 1. 5:49

Pomsár Péter
Szubjektív Kultnapló
Ha egy kritikus úgy dönt, hogy kipróbálja, milyen lehet a másik oldalon, és elkezd irodalmat írni, két dologra lehet számítani.

A mosolygó zsonglőr furcsa szerzet. Valahol a kortárs szépirodalom és a weird/bizarro fiction határán egyensúlyozik, klasszikus szépirodalmi, történelmi, (nép-) mesei, horror- és itt-ott fantasys elemeket manipulálva. Hangulatteremtésben nagyon erős, ahogy ez egy jó előadóhoz illik, amit mutat, az garantáltan hat a közönségre, a mondanivaló viszont sokszor metaforák mögé rejtett. Nem lehet csak úgy hátradőlni és élvezni az előadást, jelen kell lenni, gondolkodni és továbbgondolni, zsonglőrünk interaktív közönséget kíván.

Ahogy egy előadásnál, úgy egy történetben, sőt, kötetszinten is fontos a ritmus. A konferanszié elmondja, hogy mit fogunk látni, az első mutatvány megragadja a közönség figyelmét, a következő műsorszámok pedig egyre mélyebbre viszik a nézőt a koncepció világában. Kérdések merülnek fel, összefüggések derülnek ki, új karakterek és helyszínek lépnek be, fokozódik a hangulat és a feszültség, majd egy végső akkorddal lezárul az egész.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés