Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

2017. január 18. 7:33
Mondhatni, hogy lerágott csont az egész és nem lehet róla már többet lenyúzni. Azonban Emily St. John Mandel megmutatta, hogy lehet erről másképpen is írni.

A posztapokaliptikus téma miatt sci-fi kategóriába sorolják a regényt, amin tovább erősít, hogy megnyerte az Arthur C. Clarke-díjat is. Bár témáját tekintve valóban beleillik a zsánerbe, én mégis úgy érzem, hogy közelebb áll a szépirodalom műfajához. Ahogy az írónő bemutatja a két világot, mintegy ellentétét egymásnak, illetve a bennük élő embereket, az egyszerűen lenyűgöző. Tudom, kicsit furán hangzik, de ez egy hangulatos posztapokaliptikus történet, ahol megkedveljük a szereplőket és átérezzük fájdalmukat. Nem a szánalom az amit érzünk olvasás közben, vagy a hősbe vetett hit, hanem az ember megismerésének érzése, mely tükröt mutat a bennünk lévő világnak.

Bár sablonos, mégis Mandel jól bánt az ilyen világokba vizionált vallási fanatizmussal. Megjelenik a könyv lapjain és bár szerepet játszik a történetben, mégsem nyomul az előtérbe. Nem osztja szereplőit jókra és rosszakra, hiszen nem is lehet ilyen éles határvonalat húzni a két jellem között. Embereket mutat be, akik az idők folyamán változtak és ezek a külső behatások is alakították személyiségüket.

A főbb szereplőknek ahogy végigkövetjük az életútjait, lassan kitisztul előttünk a kép, hogy ki milyen szerepet is játszott Arthur Leander életében, és hogyan hatott rá ez a találkozás. Lassan egymásba érnek a szálak és ahogy összeállnak a múlt apró darabkái, úgy tisztul ki a jelen is.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában