Legendás állatok és megfigyelésük

2016. november 21. 7:56

Moskát Anita
ekultura.hu
Bármennyire is aggódtam, a Legendás állatok és megfigyelésük nem izzadságszagú spin-off, amely csak a nézők pénzét akarja.

Bármennyire is aggódtam, a Legendás állatok és megfigyelésük nem izzadságszagú spin-off, amely csak a nézők pénzét akarja. A varázsvilág ismerős, de minden más új: a helyszín ezúttal New York, a korszak a 20-as évek, a főhősök pedig nem iskolapadot koptató varázslótanoncok, hanem felnőtt tudósok és nyomozók. Kíváncsi voltam, mi történik az ikonikus elemek, Harry, Roxfort és Voldemort nélkül, megáll-e önmagában a világ, de feleslegesen aggódtam: most ütközött csak ki igazán, mennyi lehetőség rejlik Rowling mágikus valóságában, mennyi új korszak és szituáció adja magát így is. Míg a tavalyi Star Wars-folytatás konfliktusai és fordulatai gyakran az eredeti Új Reményt visszhangozták, addig a Legendás állatok el tud szakadni a Potter-sztorik sémájától. Külön örültem, hogy nem dobálták a fanoknak jutalomfalatokként az erőltetett utalásokat, egyik sarok mögött sem kukucskált ott Harry valamelyik felmenője, senki sem jövendöli meg hörögve Voldemort eljövetelét – egyedül Dumbledore-t említik meg fél mondatban, de ő aktív szereplő lesz a folytatásokban.

A helyettük kapott új szereplők jó részére egyáltalán nem lehet panasz, Eddie Redmayne Göthe Salmandere telitalálat, úgy hozza a bogaras tudóst, hogy még a mágikus rinocérosz párzási táncát eljárva sem válik önmaga paródiájává. Ezúttal amúgy is jóval több humor és helyzetkomikum fér bele a filmbe, mint a széria befejező darabjaiba, és ennek a koronája a rosszkor rossz helyen hitelkérelmet benyújtó mugli, Jacob Kowalski, akinek valahogy mindig elfelejtik kitörölni az emlékeit, és egyszer csak ott találja magát gondolatolvasó boszorkányok és pálcaszikrázó varázslópárbajok közepette. Dan Fogler remekül hozza a figurát, nem válik kötelező vicces utánfutóvá, amelyet csak azért húznak maguk mögött a főszereplők, hogy néha belefejeljen egy tortába, hanem érzelmes, önmagáért szerethető, egyenrangú fél.

Ezzel szemben sajnáltam, hogy Tina Goldstein (Katherine Waterston) boszorkány, aki először füleli le az Egyesült Államok szigorúbb varázshasználati törvényeit áthágó Göthét, ennyire halvány sidekick lett, ahogy a titokzatos auror, Percival Graves sem kap kellően árnyalt karaktert, így az egyébként kiváló Colin Farrell nem is tudja elegendő mélységgel megtölteni. Pedig nagyon hiányzott volna, ahogy a boszorkányüldöző szekta bővebb kifejtése is, hisz míg a hősök egy része New Yorkon át kergeti a bestiákat, addig a háttérben egy komoly kérdéseket feszegető, ötrészes filmsorozatot előrevetítő konfliktus is kibontakozik. Így a végére ez a szál nem marad több, mint elrángatott mézesmadzag a folytatások felé.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában