Szélesi Sándor: Lépjünk ki a tartályokból!

2016. november 16. 8:04
Szélesi Sándor szerint a magyar fantasztikus közegben nem szekértáborok vannak, hanem kriolittartályok, amelyekben tetszhalottá dermedve lebegnek kisebb csoportok – másképp szólva még egy tisztességes szekértáborozáshoz is erőtlenek vagyunk. Pedigjó lenne a sci-fi közös ügyét sértődés nélkül, nem kirekesztően, hanem befogadóan tolni előre, a jövőbe. A magyar fantasztikum helyzete, huszonhetedik epizód: második ráadás.

Hogy változott a fantasztikus irodalmi közeg az elmúlt években? A Mandiner.sci-fi első születésnapjára arra kértünk egy sor, a sci-fi-, fantasy- és horrorközegben aktív írót, szerkesztőt, bloggert és olvasót, hogy értékeljék a magyar fantasztikum helyzetét 2016-ban.

Aki válaszol: Szélesi Sándor (Anthony Sheenard), író, szerkesztő.

Hogy változott a magyar fantasztikus irodalmi közeg, amióta először foglalkozni kezdtél a területtel?

1984-ben estem be a veszprémi Kvark sci-fi klubba egy tavaszi kedd estén. Gimnazista voltam, és a klubestek rendszeres látogatójává váltam. Tudományos előadásokat hallgattunk, könyveket cseréltünk, zenéket, és vitatkoztunk vég nélkül, filozófián, genetikán, fizikán, múlton és jövőn, irodalmon, mindenen. Volt egy fanzinunk is, ami ötszáz példányban megjelenhetett, ha a Megyei Tanács művelődési osztálya pecsétes papírt adott, hogy sokszorosítató. Erre a pecsétes engedélyre hónapokat vártunk. Borzasztóan más világnak tűnik, most visszanézve.

Kevés könyv jelent meg, nagyon nagy példányszámban. A sci-fi tematika olvasói aktívabbak voltak, egy HungaroConon több száz ember gyűlt össze egy hétvége erejéig. A Szovjet Kultúra és Tudomány Házának Gagarinról elnevezett rendezvényén is mindig tömve volt a hely. Láthatóan az irodalom érdekelte az embereket. Aztán a nyolcvanas években először a videomagnó majd a rendszerváltás is nagy változást hozott. Az előbbi a filmek felé terelte a figyelmet, az utóbbi a meginduló fantasy-kiadás felé. Emlékszem, ahogy a Szegedi Fantasztikus Táborban külön blokkba tömörültek a szerepjátékosok. Élesen elkülönültek a sci-fisektől, elvonultak az udvar sarkába játszani, aztán pár alkalom elteltével saját tábort szerveztek.

A kilencvenes évektől a találkozók kisebbek lettek, majd megragadtak Salgótarjánban. Egy elkötelezett baráti társaság karolta fel a sci-fi ügyét. A Balassi Bálint Asztaltársaság tagjai létrehozták az Avanát, és évről évre megrendezték a HungaroCont. Arcképcsarnokot adtak ki, és a maguk szűkös keretein belül tették azt, amit tudtak. A kétezres években a PECSÁ-s Sci-fi Napok mellett mi is próbálkoztunk az Átjáró Magazinnal és az Átjáró Találkozásokkal aktivitásra serkenteni a rajongói tábort, ezt én 2006-ban adtam fel. Szerencsére mások bírják. Az SFportal Meetupjai vagy az írószövetség SF Szakosztályának az estjei mellett az Avana is újra próbálkozik: immár budapesti helyszínekkel, populárisabb, cosplayeseket is megmozgató programokkal. De jól van ez így, amíg van próbálkozás, lehet eredmény is.

Szélesi Sándor

A könyvkiadás is megváltozott. A nyolcvanas évek kis számú, de nagy példányszámú műveit iszonyatos dömping és minőségi zuhanás követte. A kilencvenes években aztán eljelentéktelenedett a sci-fi: alig pár cím jelent meg egy évben, míg a fantasyk száma közelített a kétszázhoz. Megszűnt a Galaktika, és nem bírt megkapaszkodni egyetlen más újság vagy magazin sem. Delta, Orion, Nexus, Vénusz, Szíriusz, Jelen és Jövő, Birodalom… Emlékszik ezekre valaki? Az ezredfordulóra lényegében meghalt az SF irodalom Magyarországon. Egyedül a Cherubion antológiái jelentettek a magyar szerzőknek megjelenési lehetőséget. Én sok más íróval együtt ott kezdtem el publikálni, amely lehetőségért hálás is vagyok Nemes Istvánnak.

A kétezres évek elején aztán megindult egy lassú, kezdetben nagy kilengéseket produkáló felemelkedés. Sokan próbálkoztak sci-fi kiadással, de aztán amikor látták, hogy ez nem aranybánya, akkor feladták. Egy-két év üresjárat következett, aztán megint újabb kiadók és újabb próbálkozások jöttek. Hullámokban öntött el bennünket a sci-fi, aztán egy ideig semmi. Igazi ár-apály jelenség volt. Egy próbálkozásunk nekünk is volt Németh Attilával és Michaleczky Péterrel: a 2002-2004 között kéthavonta megjelenő Átjáró Magazin (a végén a kényszerítő körülmények folytán átalakult Átjáró SF&F Magazin). Mi tizenöt számot bírtunk összeszerkeszteni és kiadni, mások ügyesebbek voltak és talpon maradtak. Ebbe a körbe tartozott a Philip K. Dick-kel induló Agave vagy az új dizájnnal jelentkező, felélesztett Galaktika. És lassan kialakult az a kiadói kör, amely ma is megtalálható a piacon.

Ez volt az én elmúlt harminc évem. Óriási változások – nem is egy, hanem több – fértek bele ebbe az időszakba. De az a gyanúm, az elkövetkezőkben is nagyon sok változás fog történni…

Mi jó? Mi rossz?

Filozófiai értelemben?

Gyakorlatban jó az, hogy az elmúlt évtizedek nem múltak el anélkül, hogy valaki ne próbálkozott volna. A próbálkozás jó. Mert van valami. Mert haladunk valami felé. A próbálkozások apró magok, amiből kinőhet egy hatalmas fa is akár.

Dicséret illeti mindazokat, akik tevékenykednek a sci-fi irodalomért, közösségekért. A rendezvényszervezőket, írói köröket, honlapkészítőket. A hajdani Soláriától az SF-hu-n át az SFmag-ig. Mi is csak hálásak lehetünk mindazoknak, akik az elmúlt években az SFportal.hu oldalát erősítették munkájukkal. Nagyon nem könnyű a lehetőségek között lavírozni, néha ellenszéllel szemben húzni. Egy-egy fellángolást hosszú évekig életben tartani.–

A rossz? Sokszor hallottam, hogy a szekértáborozás a legnagyobb rákfenéje a hazai sci-fi életnek. Miféle szekértáborok? A szekértáborozás feltételez valamiféle interakciót. A szekértábort tolják, a szekértáborok kerülgetik egymást, összeütköznek, akár össze is csapnak. Magyarországon nem szekértáborok vannak, hanem kriolittartályok, amelyekben tetszhalottá dermedve lebegnek kisebb csoportok. Akkor nevezném szekértáboroknak a frusztrált magyar valóság mentén összeszerveződő kis csoportocskákat, ha tennének valamit. De csak parttalan, építő szándék nélküli, önigazoló morgás van. Tessék rendezvényeket szervezni, antológiát szerkeszteni, vitatkozzunk, mutassuk meg, a „mi szekértáborunk” mit gondol, és ütköztessük az elméletet a gyakorlat szintjén. Legyen mozgás! Lépjünk ki a tartályokból! Mi még egy tisztességes szekértáborozáshoz is erőtlenek vagyunk.

Persze jó lenne a sci-fi közös ügyét sértődés nélkül, nem kirekesztően, hanem befogadóan tolni előre, a jövőbe. Mert szerintem az irodalom nem vagy-vagy kérdés, nem fekete-fehér, igen-nem probléma. Hogy legyen személyes kapcsolat, ezért csináltuk pár éve az SFportal-os sörözéseket. Az Írószövetség SF Szakosztályába konkrétan azért léptem be a megalakulásakor, mert reménykedtem, hogy az is egyfajta közös tér lesz majd, ahol együtt gondolkodhatunk, ne adj isten, feloldhatjuk az ellentéteket. De ez is csak vágyálom maradt.

Megjelentek a fontos klasszikusok, vagy vannak még elmaradások?

Sosem fog megjelenni az összes, fontos klasszikus, mert egyrészt a magyar piac kicsi, másrészt jó pár klasszikus „elöregedett”. Sok esetben ami ötven éve robbant, ma már pukkanásnak is kevés, változott az ingerküszöbünk, változtak a témáink, változott az uralkodó stílus. Amiről lemaradtunk, arról bizony lemaradtunk. Ötvenévesen a szalagavató bál sem ugyanaz, mint tizenhét évesen. A nosztalgiafaktora nagyobb csak. Lesz ez így a mai klasszikusokkal is, sőt, minél „mainstreamebb” valaminek a formanyelve, annál hamarabb lejárhat a szavatossága. Megint csak egy párhuzam: az öltöny-nyakkendő kisebb-nagyobb igazításokkal, de lassan egy évszázada hordható darabok. Ám a hetvenes évek trapéznadrágja, színes inge, belebújós mokaszinja már a nyolcvanas években ciki volt. Félre ne értsetek: a divattémákról, az elmúlt évtizedek nagy kérdéseiről beszélek. Az irodalmi minőség az egy „örökérvényűbb” faktora a múlt és jövő klasszikusainak. Aki ezen kiállja az idő próbáját, annak remélhetőleg van esélye a pótlólagos megjelenésre.

Jól követi a magyar kiadás a nemzetközi eseményeket?

Melyikeket? Az angolszász megjelenéseket manapság sokkal-sokkal jobban, mint az európait vagy az ázsiait. Jelentkezzen, aki tud valamit a finn sci-firól. Vagy a portugálról. Ismétlem: az a mi bajunk, hogy kicsi a nyelvterület, amelyben élünk. A zsáner szubzsánerének szubzsánere nem termeli ki a kiadók által elvárt nyereséget. Jogok, fordítás, lektorálás, nyomdaköltség, amit kétszáz eladott példány követ.

Kiadói rémálom.

Kicsit skizofrén helyzetben vagyok. olvasóként, íróként egy sokszínű SF-irodalmi merítést látnék szívesen. Egy kiadónak dolgozó szerkesztőként az eladási részre is figyelemmel kell lennem.

De visszatérve a „nemzetközi eseményekre”: bár tényleg összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben vagyunk, mint az ezredfordulón, azért most is van hiányosság. El vagyunk zárva Európától. Egy hete Barcelonában, az európai sci-fi találkozón újra és újra szembesülnöm kellett azzal, hogy Magyarország egy kis sziget a kontinens tengerében, amit még a felszín alatti áramlatok is elkerülnek. Nem jutnak el hozzánk hírek, novellák, regények, viszont cserébe mi se jutunk ki sehová. Az írek magazinja például könnyebben közöl kínai sci-fi novellákat, mint magyart. Mintha nem is léteznénk. Vicces lenne ez a helyzet, ha nem magyar lennék.

Van még hely a piacon, jó, ha nagyobb a verseny? Vagy a mostani felállás jól lefedi az igényeket?

Ha a novemberi felállás jó is, a decemberi nem biztos, hogy ugyanilyen igényeket kell kielégítsen. Arra célzok, hogy az élet egyenlő az örök változással. A könyvkiadás az olvasói igényeket követi, azok pedig változnak, mert a világunk is iszonyatos sebességgel változik és formálódik. Minden mozgásban van, így a könyvkiadásnak is mozgásban kell maradnia.

Jó, ha minél színesebb a paletta. Én szívesebben tekintek így rá, mint versenyre. A verseny része a könyvkiadóra tartozik. Rám, mint olvasóra vagy íróra kevéssé jellemző a versenyszellem. Nem versenyből olvasok, de nem is abból írok. Ugyanakkor, mint már fentebb említettem, szerkesztőként fontos figyelembe venni az eladhatóságot, így aztán persze ekkor már beszélhetünk az olvasók kegyéért (pénztárcájáért) folytatott küzdelemről. Ez persze nem mindig jó, mert remek kezdeményezések süllyedhetnek el az anyagi lehetőségek szűkössége miatt. A támogatási rendszer vagy éppen a mecenatúra pedig egyenlő a nullával.

Ismét csak a friss EuroConos tapasztalatokra utalok vissza: Romániában vagy akár Litvániában is sokkal-sokkal jobb a támogatási rendszer és több a pályázathoz kapcsolódó megjelenési lehetőség. Mi történik Magyarországon? Na jó, ez a kérdés messzebbre vezet, mint ennek a mandineres körkérésnek szándékában áll. A lényeg a lényeg, mondjuk ki: szar helyzetben vagyunk.

Elég publikálási felület van hazai íróknak? Van hely a kisprózának?

Nincs elég publikálási lehetőség. Ez a legegyértelműbb válasz. Antológiák, újságok kellenének. Nyomtatott felületek. Van a Galaktika, néha egy-egy Új Galaxis, évente egy Ad Astra-antológia. Nagyon-nagyon kevés!!! Íróként is nagyon keveslem, olvasóként is, az SFportal szerkesztőjeként is. Persze tudom, egy magyar írókból álló antológiát hatalmas munka összeszerkeszteni. Könnyebb lefordíttatni novellákat vagy egész válogatásokat. Ott kész írásokat kapnak a szerkesztők, a fordítás után mehet tovább a lektornak, korrektornak, tördelőnek. Egy magyar antológiánál minden egyes írás formálható alapanyag, amivel esetenként rengeteget kell dolgozni. Elolvas a szerkesztő ötven írást, amiből jó, ha húsz bekerül. Aztán ami bekerül, azt megbeszélni a szerzővel, felkérni javításra, ha szükséges… ez műhelymunka, nem is kicsi.

Együtt gondolkodik az alkotó és a szerkesztő, ne adj isten más alkotók is. Figyelni kell a kötet egységes arculatára… És a végén három átírás után mégse fér bele a kiválasztott anyag, pedig jó… Semmi nincs kész, minden aspektus átgondolandó, rengeteg a munka. Vannak sértődések, persze, ezt is fel kell vállalni. El kell fogadni a jogos kritikát, és bírni kell a rosszindulatú csapásokat. Szóval értem én, hogy nem könnyű és rizikós is kiadni, de nagyon kellenének még-még novellaválogatások, mert több jó sci-fi író van ebben az országban, mint három. De jó lenne, ha más kiadók is felvállalnának néha egy-egy magyar szerzős antológiát! Olvasói, írói, szerkesztői szempontból is muszáj lenne.

Vannak-e intézményei a hazai fantasztikus irodalom íróinak, rajongótáborának, és ezek megfelelnek-e az igényeknek?

Nincsenek intézményei. Erre is viszonylag egyértelműen tudok válaszolni. Nagyon nagy szükség lenne tudományos műhelyekre, egyetemekhez kapcsolódóan működő irodalmi kutatási központokra. Szükség lenne irodalomkritikára, komoly elméleti munkákra, kiadványokra, és nem csupán blogos megmondóemberekre. Szinte mindennek híjával vagyunk.

Táborok, rajongói találkozók vannak, ezek hellyel-közzel be is töltik a szerepüket. A szervező társaságok a téma, a filmek, sorozatok szeretetére építik fel közösségeiket. Ez teljesen jó. Remek látni a rajongásukat, elhivatottságukat, örömüket. A rendezvényszervezés ebben volt a legnagyszerűbb: egy-egy találkozó után látni a boldogságot az arcokon. „Itt volt Jeremy Bulloch, úristen, fotózkodtam vele”, vagy: „Kezet fogtam Adrian Paullal”… Életre szóló élmények. Ezért megérte a találkozókat összehozni. Nem is sajnálom azt az időt az életemből, bár akkor jelentek meg az első ősz hajszálaim…

Mire lenne szükség, minek kéne változnia?

A mi szintünkön a hozzáállásnak. Vegyünk egy példát: a HungaroCont összefogással talán végre el lehetne juttatni a felnőttkorba. Tudom, nagyon nehéz más kezdeményezése mögé beállni, és segíteni, de lehet, hogy megérné. Jó, ehhez pláne ki kellene szállni a kriolittartályokból. Ráadásul segítő szándékkal! Tudom, hogy nehéz átlépnie az embernek a saját árnyékát, nincsenek is illúzióim, hogy a közeljövőben lesz bármiféle közös platformja a sci-firől különbözőképpen gondolkodó csoportoknak. Még egy közös sörözést sem lehet összehozni.

Vagy ott van a Zsoldos-díj. Az egyetlen magyar SF-díj, ami létezik. Néhány író még sem fogadja el a jelölést, mondván, hogy nincs értéke. De bontsuk csak ki az okot és okozatot! Hogy el tudjunk vonatkoztatni, párhuzammal élek. Mondjuk, az olimpián a 100 méteres pillangónál Michael Phelps és Cseh László is kijelenti, hogy ők nem úsznak, mert szerintük nincs értéke a díjnak. Aztán amikor valaki rosszabb idővel ér célba, mint amire ők képesek, igazolva látják a döntésüket, mondván: „látjátok, én megmondtam!” Persze, mint minden párhuzam, ez is sántít, mert egy irodalmi díj nem mérhető le stopperórával, de azt látni kell, hogy a résztvevők is emelik egy díj renoméját. Hogy ki-milyen okból utasítja vissza a jelölést, az más lapra tartozik. Az is megeshet, hogy egyesek csak azért, mert nem tudnak úszni. Ha valaki azonban végignézi a díj egész történetét, felfedezheti az Avana részéről a törekvést, hogy minél elfogulatlanabb és jobb legyen a rendszer. Nem érdemelnék meg a támogatást? Legalább ezen a téren megteremteni azt a vágyott összefogást, amiről ebben a cikksorozatban szinte mindenki beszélt, hogy jaj, mennyire szükség lenne rá?

Ugyanakkor „magasabb szinten” kellene egy normális pályázati rendszer, amelyben részt tudnának venni írók és kiadók egyaránt. Kellene egy jól felépített szakmai háttér, elméleti kiadványok… Sőt! Kellene a kiadóknak egy tisztességes könyvterjesztői hálózat, egészséges terjesztői jutalékokkal. Szóval minden, aminek a hiányáról eddig beszéltem, vagy amely a könyves szakmát sújtó egyéb problémákat megoldja. Ám az a gyanúm sajnos, hogy az a bizonyos sörözés előbb jön össze, mint ahogy ezek a magasabb szintű dolgok megvalósulnak.

Milyen a nők, LMBTQ-közösségek és kisebbségek helyzete a hazai zsánerirodalomban?

Nos, sokan említették az előző interjúkban, hogy a női íróknak nehezebb dolguk van. Nem akarok más nevében nyilatkozni, de én sosem néztem az író nemét, amikor beérkezett egy novella hozzám. Sem az Átjáró magazinos időkben, sem az Ad Astra-válogatásoknál. És nem hiszem, hogy Németh Attilánál a Galaktika szerkesztésekor vagy például az Agavénél, Velkei Zoliéknál, a Főnixnél Farkas Zoliéknál ez számít. Azt meg főképp nem, hogy Kleinheincz Csilla vagy Varga Bea háttérbe szorítaná a női írókat. Szerintem arról van szó, hogy bár egyre könnyebb könyvet írni, nyomtatni, szóval előállítani, különös módon „igazi” megjelenéshez jutni nehéz. Vegyük észre, hogy nem csak a nőknek, de a férfiaknak ugyanúgy. A kezdőknek leginkább, de még a „haladóknak” is. Mindenkinek nehéz ezek között a piaci körülmények között megjelennie. Szerintem ez nem nem kérdése.

A hazai zsánerirodalomban helyet kereső kisebbségek helyzetéről sem tudok sokat mondani, legfeljebb annyit, ha a regény, novella jó, buta az a szerkesztő, akit ezen túl más érdekel. A mű legyen tökéletes.

*

Nyitóképünkön a szerző idei, Pokolhurok című regényének borítórészlete kapott helyet. A cikksorozat összes része A magyar fantasztikum helyzete címke alatt elérhető, de érdemes követni Facebook- vagy Moly-oldalunkat is.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában