Terry Pratchett: Égből szőtt kalap

2016. október 12. 8:59

Galgóczi Tamás
ekultura.hu
Olvasóként pedig csak ámulok és bámulok, hogy már megint mibe keveredett ez csöpp lány. Elég ha csak azt mondom, miután befejeztem a könyvet, muszáj volt újrakezdenem az utolsó száz oldalt!

Az előző részben történt ami történt, serpenyők és egyebek, minek eredményeként ifjú hősnőnk a boszorkányok látóterébe került, mert rájöttek, hogy belőle bizony nem akármilyen boszorkány lesz, és akkor már mindenki jobban jár, ha felügyelik a fejlődését. Ennek köszönhetően a második kötetben Stefánia elindul tanonckodása helyszínére, ami kellőképpen messze van ahhoz, hogy a hazai környezet ne zavarja a tanulásban. Minden várakozása ellenére ez kezdetben semmi izgalmat nem jelent, mert szomszédlátogatáson, házimunkán kívül mást nem kell csinálnia. Ez pedig, lássuk be, egy tízéves, analitikus elmével és kellő kíváncsisággal rendelkező kislány számára nem feltétlenül jelenti a vágyai netovábbját. De ha ez kell a boszorkánysághoz, akkor ez kell. Aztán történik valami, és ez a nyugalom felborul.

Olvasóként pedig csak ámulok és bámulok, hogy már megint mibe keveredett ez csöpp lány. Elég ha csak azt mondom, miután befejeztem a könyvet, muszáj volt újrakezdenem az utolsó száz oldalt! Egyrészt mert nagyon tetszett a befejezés, igen, ez utolsó száz oldal nagyjából csak a befejezésről szól, vagyis szerzőnk megadja a módját. Kellőképpen kidolgozza az ötletet, minden szálat lezár, minden fontosabb szereplővel foglalkozik, szóval semmi kapkodás, hamariság. Másrészt meg gyönyörűséges a szöveg, kezdve attól, hogy a tünde népek ízes tájszólása nyomokban gyermekkorom alföldi beszédét idézi, folytatva azzal, hogy olyan párbeszédek vannak benne, olyan gondolatokat fogalmaz meg, amelyeket pusztán önmagukért érdemes elolvasni – és ez nekem még mindig nagyon tetszik.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában