Adrian Tchaikovsky: Children of Time

2016. szeptember 14. 9:19

Dubovszki Martin
Széljegyzet
Tchaikovsky monumentális űroperájába mégis belefogtam és további megerősítésként szolgált döntésem helyességét illetően, hogy idén a Children of Time nyerte el az Arthur C. Clarke-díjat.

A cselekmény tehát két szálon fut: a hanyatló emberi birodalom utolsó túlélői, illetve a felfelé ívelő arachnid társadalom, amelyek aztán előbb-utóbb elkerülhetetlenül metszik egymást. S ennek a metszetnek olyan kimenetele lesz, amely mind a két faj jövőjét gyökeresen változtatja meg. Ebben rejlik a regény egyik legnagyobb erőssége. A végromlás felé rohanó emberiség erős ellentétet képez a sosem látott magasságokba törő pókféle társadalommal. Ez utóbbiról rengeteget megtudunk, a kezdeti értelem szikrájától követhetjük nyomon a fejlődést, a hálóból szőtt városokon és a kommunikációs formájukon át egészen az… de nem akarom elrontani a felfedezés élvezetét. Voltak ötletek, amik Clarke és Reynolds leggrandiózusabb jövőképét idézték. A pókok társadalma részletesen kidolgozott és egészen újszerű, hasonlóan idegen az emberiséghez képest, mint Vinge falkalényei, vagy Hamilton primer faja. Fejlődésük során pedig olyan komoly kérdések is előkerülnek, mint az istenség létezése, a bizonyítást nyert felsőbb lényben való csalatkozás vagy az évezredes szokások és beidegződések kétségbe vonása. Ezzel szemben az emberiség már túl van az aranykorán, a Non Ultra Natura támadása miatt visszaszorult a Földre, minden kolónia elpusztult, sőt a Föld is mérgezetté vált. Az utolsó túlélők egyike a Gilgamesh legénysége, amelynek egyetlen feladata, hogy egy új világot találjon az embernek. Egy új világot, ahol újra fel kell építeniük majd az emberi civilizációt, biztosítva annak túlélést. A cselekmény előrehaladtával csak tovább romlik a helyzet a bárkán, újabb mélységeket ér el az emberi társadalom. A katasztrófáról és a leépülésről csak keveset tudunk meg, de hasonlóan komoly kérdéseket érint Tchaikovsky az emberiség esetében is: hol a határ a mindenre képes vezető és a messianisztikus tévképzetek közepette tépelődő őrült között vagy, hogy mit is jelent az önfeláldozás. Állóképekként villannak fel a hosszú utazás kisebb szünetei, amiket a legénység egy része ébren tölt, de a helyzet minden ébredéssel egyre kétségbe ejtőbbé válik.

Így a két civilizáció több síkon is ütköztetésre kerül: szemben áll a felfelé ívelés a hanyatlással, a növekvő pókok létszáma a csökkenő emberiséggel, a pókok előtt megnyíló egyre több lehetőség az emberek végső esélyével, a részletesen kidolgozott pók-társadalom a képszerűen felvillantott emberi közösséggel. Ez a dualitás végigkíséri az olvasót a könyv minden lapján. Azonban időnként úgy is érezhetjük, hogy a pókok felé billen a mérleg nyelve: az emberi szereplők csak vázlatosan kerülnek kidolgozásra a történet során, legalábbis a főbb pók szereplőkhöz képest. A cselekmény hosszú időt ölel fel, nyolc fontosabb eseményt kiemelve, ezeket tükrözi a könyv szerkezete is, hiszen nyolc főbb fejezetre tagolódik. Ennek a tagoltságnak és időbeli ugrásoknak köszönhetően akár egybefüggő kisregényeknek is tűnhetnek a nagy fejezetek. Ez nem baj, mert a regény amúgy is több, mint 600 oldal, de néha úgy éreztem az olvasás közben, hogy a két főbb rész között túl nagy volt az ugrás. Egy pár oldalnak le kellett peregnie, hogy ismét felvegyem a történet fonalát és összeillesszem az előző részt az éppen olvasottal.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában