Urban fantasy

„Az élet egy ribanc” – Chuck Wendig: Vészmadarak

2016. szeptember 7. 10:15
Pofázás, trágárság, lazáskodás: tele van ezekkel Chuck Wendig Vészmadarak című könyve, de nem ülnek eléggé az angol káromkodások a magyar fordításban. Az alapvetés által felvetett kérdések ugyan izgalmasak, de az atmoszférát sablonossága miatt könnyű megteremteni, a mellékszereplők pedig felejthetőek. Marad a kérdés: lehet egy kemény csaj kemény csaj kreatív káromkodások nélkül?

Az világos, hogy magyar nyelv fantasztikusan alkalmas a káromkodásra, de ennek ellenére néha még a legnagyobb gonddal kivitelezett fordításokban is kilóg a lóláb. A közismert „life is a bitch” kifejezés például, még ha szó szerint rendben is van, akkor sem lesz soha egyenértékű azzal, hogy „az élet egy ribanc”. Erről a jelenségről komplett tanulmányok szoktak születni, úgyhogy nem is ezzel foglalkoznék, hanem azzal, hogy milyen hatással van az az olvasmányélményre, mennyire torzul az eredeti szándék akkor, ha egy könyv dugig van trágársággal, ami angolul nagyon ízesen és autentikusan hangzik, magyarul viszont borzalmasan idegesítő.

A Vészmadaraknak nincs sok szereplője, talán tíz ember az, aki megszólal és tudjuk is a nevét, és mindegyikük irtó mocskosan beszél. A főszereplő, Miriam kifejezetten, de a többiek sem maradnak el mögötte sokkal. Miriam egy úgynevezett „erős női karakter”, egy kemény csaj: piál, dohányzik, bunyózik és sokszor nézi meg a fiúk bélyeggyűjteményét. Össze van rakva, ez kétségtelen, de olyan, mintha a szerző így, készen vette volna egy íróknak szánt piacon, és később eszébe jutott, hogy hopp, ezt ki kéne azért kicsit színezni, hogy a sajátja legyen. Ezt a célt szolgálja Miriam dumája, az a vég nélküli, túljáratott szarkazmus, cinizmus, lazáskodás.

Miriamnek be nem áll szája, ami angolul talán nem ennyire kiugró és megakasztó dolog – a déli mesélőkedv és szleng egészen biztosan hozzásegít ahhoz, hogy eleven karakter legyen, magyarul azonban csak egyszerű pofázás az egész, mert néhány szófordulat egyszerűen nem jön, nem jöhet ki olyan frappánsan és szellemesen, mint eredeti nyelven, így néhány szellemesnek szánt beszólása után a magyar olvasó joggal kérdezi meg: muszáj volt itt is megszólalni? Nem feltétlenül a fordítót kell ezért okolni, bár tény, hogy láttam már olyan könyvet, ahol hasonló mennyiségű trágárságot sokkal jobban sikerült megoldani – például a szintén a Fumax gondozásában megjelent Közel a tűzhöz volt ilyen.

Tehát ilyen-olyan okokból kifolyólag Miriam karaktere önmagában nem tartozik a könyv legnagyobb erősségei közé, illetve kinek mi, elképzelhető, hogy van, akinek ez szórakoztató lesz. Látható, hogy ez a valaki nem én vagyok, bár annyit nekem is el kell ismernem, hogy a képessége és a története nagyon izgalmas, és a befejezés olyan dolgokat is belenget vele kapcsolatban, ami alapján egyáltalán nem kizárt, hogy nagy utat fog bejárni a csaj. A mellékszereplők egyelőre pusztán háttértáncosoknak tűnnek, ahogy említettem, kevesen is voltak, a végére még kevesebben maradtak, ha ennyit még szabad spoilerezni, tehát nem kell sajnálni, hogy a könyv elolvasása után valószínűleg egyiknek sem fogunk emlékezni a nevére.

A kérdés, amit Miriam képességén keresztül felvet a könyv, az, hogy ha ismerjük a jövőt, vajon változtathatunk-e rajta, illetve ha nem áll módunkban befolyásolni a sorsot, vajon van-e értelme ismerni azt. Miriam ezzel küzd, a tudás és a tehetetlenség teszi tönkre, ráadásul miután felismeri, hogy nemcsak szemlélődő, hanem gyakran pusztán azzal, hogy látta a másik ember halálát, szerepet játszik benne, még nagyobb átoknak éli meg rejtélyes képességét. Az erről szóló részek nagyon izgalmas és mély elemei a történetnek. A képesség pontos működéséről nem tudunk sok mindent, csak az alapokat, de van folytatás, amiből a részletek kiderülhetnek.

Atmoszféra teremtésben egyébként Chuck Wendig – aki egyébként a Miriam Black sorozaton kívül még Star Wars könyveket írt, például az Aftermath-et is – igen jó, bár el tudok képzelni nagyobb írói kihívást is egy országúti bőrdzsekis motoros/kamionos, moteles, kocsmai verekedős világ lefestésénél, mert ennek annyi attribútuma van, hogy elég belőle kb. hármat szerepeltetni, és megvan a dolog. Ehhez társul még nem kevés erőszak, ez sem pironkodós stílusban van tálalva, illik a káromkodások mennyiségéhez, tehát úgy összességében: ez a könyv pont olyasmi, amit ha egyszer megfilmesítenek, tuti, hogy legalább viszonyítási alapként úgy durrogtatnák Tarantino nevét, mint a motorosok itt éjjelente az ablakom alatt a kipufogót. Ő maga nem vállalná el, mert maga írja a forgatókönyveit, de ha mégis megtenné, az nem lenne rossz, akkor legalább a párbeszédeket rendbe szedné, mert azok néha már fáradásig „lazák” és „szellemesek”, mert valamiért kemény csaj nem lehet kemény csaj anélkül, hogy nem tudna kreatívan káromkodni.

Nehezen tudom belőni, kinek ajánlanám, de aki például szereti a Ponyvaregényt, és nem sajnál lemondani belőle egy-két dologról, az megpróbálhatja. Bár nem terveztem folytatni, különösen a kétharmada körül mondtam le róla végleg, mert akkor fogyott el a lendület, a befejezés fordulatosra sikerült, és jó lenne tudni ez elég-e ahhoz, hogy történjen valami jó kis előrelépés.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés