The Big Book of Science Fiction

Csillagtolvajoktól az Orbis Tertiusig – A sci-fi nagykönyve II.

2016. augusztus 17. 11:33

Írta: Pintér Bence
A múltkor magunk mögött hagytuk a fantasztikus műfajok legkorábbi alakítóit és beértünk a klasszikus ponyvamagazinok korszakába a hatalmas The Big Book of Science Fiction novelláit olvasva. Most a ponyvakorszak korai űropera-horrorjait és néhány irodalmi próbálkozást veszünk szemügyre: csillagtolvajok, apró óriások és titokzatos párhuzamos univerzumok a harmincas évektől az ötvenesekig.

The Big Book of Science Fiction – ezzel a címmel jelent meg júliusban Jeff és Ann VanderMeer gigantikus antológiája, ami a huszadik század sci-fi terméséből igyekezett kiválogatni a legérdekesebb novellákat. Mivel olvasóink egy szavazáson úgy döntöttek, és mert egyébként is érdekes a dolog, úgy döntöttünk, hogy nekivágunk, aztán részletekben értékeljük az 1216 oldalas művet. Itt érhető el az első rész. Ez most a második. 

Edmond Hamilton: The Star Stealers (1929)

Már az előző cikkben tárgyalt utolsó novellával beértünk a sci-fi ponyvakorszakába, amikor az amerikai magazinokban sok más egyéb műfaj mellett – vagy éppen azokkal együtt – a sci-fi is elkezdte igazán bontogatni a szárnyait. Vandermeerék előszava szerint Hamilton története remek példáját adja az aranykor űroperáinak. A történet szerint a galaktikus Föderációban szolgálatot teljesítő földi csatahajót visszahívják, amikor egy különös fenyegetés tűnik fel: egy sötét csillag, ami gravitációs vonzásával ellopni készül a Naprendszer csillagát. De tényleg csak egy fizikai jelenségről van szó?

Számomra nagyon nyögvenyelős volt ez a történet, volt benne egy sor egyértelműen átlapozandó akciójelenet, ami nem tett hozzá a plothoz, az izgalmat pedig talán fokozta 1929-ben, mára azonban kissé porossá vált. Ezzel együtt maga a koncepció izgalmas, a történet középső részében némi lovecrafti vonásokkal is találkozhatunk, ami nem véletlen, mert hogy Hamilton hatott Lovecraftre – szóval inkább nála találkozhatunk hamiltoni vonásokkal. A történetnek meglepetésre volt egy női főszereplője is, aki egész aktív szereplő volt, bár a végén jutalomként egy kezelést kért egy szépségszalonban.

Leslie F. Stone: The Conquest of Gola (1931)

Kicsit nyögvenyelős volt ez is. Korai feminista SF, még mindig a ponyvakorszakból, ráadásul egy idegen lény szemszögéből megírva. A vénuszi, eléggé fejlett telepatákból álló matriarchátust a Földről érkezett férfi felfedezők fenyegetik. Elég egyszerű a szatíra: a bolygót vezető nők úgy kezelik le a férfiakat, ahogy a férfiak kezelték (kezelik) le a nőket. Aztán van például egy leírás az emberi testről, idegen szemszögből, amiről egyértelműen a Herczeg Ferenc Cserebőrűek című írása ugrott be, és az, hogy Herczeg Ferenc SF-munkássága több ponton is simán belefért volna ebbe az antológiába.

Stanley G. Weinbaum: A Martian Odyssey (1934)

Weinbaum a leírás szerint ezzel a történettel annyira kavarta fel az állóvizet a ponyvamagazinok írói között, hogy hirtelen mindenki őt kezdte utánozni. Az első marsi expedíció egyik tagja zuhan le a bázistól elég messze, majd megmenti egy marsi lény életét, ezután pedig közös kalandokba keverednek a furcsa marsi tájon, furcsa marsi élőlényekkel. A történetet utólag meséli a felfedező, és tényleg leköti az embert, a  stílusa is remek, nem csoda, ha inspirált mindenkit a korszakban. A novella magyarul Mars-odüsszeia címmel jelent meg Erdő Gábor fordításában, az Ozirisz országa c. antológiában (szerk. Nemes István, Cherubion, 1996).

A. Merritt: The Last Poet and the Robots (1934)

Nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel a történettel, ami elég zavaros, és részletekbe menően értekezik érdektelen dolgokról, miközben érdekeseket egy mondattal elintéz. Mindenesetre: Narodny az utolsó költő, aki tíz társával együtt föld alatti barlangokban éli ki művészeti hajlamait, nem törődve az emberiséggel. Művészetükbe azonban belezavar valami, ezért kénytelenek mégis megmenteni az emberiséget az őket leigázó robotoktól – persze csak azért, hogy eztán is zavartalanul művészkedhessenek. És hogy hogyan? Hát a zene erejével.

Paul Ernst: The Microscopic Giants (1936)

X-akták felütéssel indul Ernst novellája, amelyben egy bányamérnök meséli el, mire bukkantak, miközben eddig ismeretlen mélységben bányáztak rezet. A történetet eltüntették egy acél irattárolóban, de szerencsére a szemtanú minden horrorisztikus részletre emlékszik: a sziklában felbukkanó miniatűr lábnyomokra, és a betonban közlekedő miniatűr emberekre, akik titokban a föld alatti mélységekben élnek. A novella az előszó szerint jó példa az egy időben rendkívül népszerű „üreges Föld”-elméletek irodalmi megjelenésére, és egyébként horrornak sem utolsó.

Jorge Luis Borges: Tlön, Uqbar, Orbis Tertius (1941)

Itt az első olyan történet, ami nem volt újdonság számomra, sőt: a Tlön, Uqbar, Orbis Tertius Borges teljes munkásságával együtt az örök kedvenceim között van. Az argentin szerző védjegye, hogy teljesen tárgyilagosan, valós, illetve valósnak ható, de fiktív szerzőket, könyveket, hivatkozásokat vegyítve ír fantasztikus eseményekről. Ebben az esetben egy párhuzamos univerzumról, ami teljesen máshogy működik, mint a miénk, és csak egy enciklopédia kalózkiadásában van róla szó. Vagy mégsem? Előkerül egy enciklopédia-kötet, amit abban a világban írtak. Aztán…

De mindenki olvassa el maga. Magyarul az Európa Kiadó A halál és az iránytű című Borges-gyűjteményében van meg (1998, 2008), és tényleg remekül illusztrálja az argentin szerző döbbenetesen izgalmas világát. És ha már itt vagyunk, ne álljunk meg ennél a történetnél. Véletlenül se. Mert ott van még az Alef, a Bábeli könyvtár, Az elágazó ösvények kertje

Clifford D. Simak: Desertion (1944)

Simakkal már beérünk a ma is ismert és emlegetett klasszikusok körébe, valamint a ponyvamagazinok korából átlépünk a műfaj egy átmeneti időszakába, amelyet nem jellemez olyan erős irányvonal, mint amilyen a hatvanas években a new wave lesz. Ez a mesterek korszaka, a negyvenes-ötvenes évek. A történet szerint egy jupiteri bázison azzal kísérleteznek, hogy átalakítsanak embereket egy helyi intelligens életformává, hogy így fedezzék fel és aknázzák ki a bolygót. Az eddig kiküldött öt felfedező azonban nem tért vissza. Vajon miért? A telep vezetője maga vállalkozik rá, hogy átalakítsák – a kutyájával együtt. A válasz meglepő, és izgalmas. A történet magyarul Simak A város című mozaikregényének részeként jelent meg Kuczka Péter fordításában (Kozmosz, 1970; Móra, 1991).

Ray Bradbury: September 2005: The Martian (1949)

Bradburyt senkinek sem kell bemutatni: a Fahrenheit 451 és a Marsbéli krónikák írójának munkásságát az Agave Könyvek egy sor novelláskötet kiadásával tette elérhetővé itthon az elmúlt években. Bradbury engem még azzal is lenyűgözött, hogy a spekulatív irodalomra egyébként kevésbé fogékony gimnáziumi irodalomtanárom az első óránkon ajánlotta őt a figyelmünkbe. Az antológiában a Marsbéli krónikák egy részlete olvasható, a szerzőtől megszokott remek, költői stílusban, egy Philip K. Dick-i témával. Egy Marsra települt idős házaspárhoz egyszer csak beállít rég meghalt fiúk, Tom. De tényleg Tom az? A Marsbéli krónikák magyarul többször is megjelent (Európa 1966 és 1982; Agave Könyvek 2012).

Juan José Arreola: Baby HP (1952)

Egy egészen rövid, szatirikus művel szerepel a kötetben a mexikói Arreola. Az általa javasolt ötletet friss apaként egyszerre értékelem okosnak és borzasztónak: egy olyan gépről van szó, amit túlmozgásos gyermekünkre aggatva energiát tárolhatunk el, hogy aztán arról működtessük elektronikus eszközeinket. És természetesen nem igazak azok a pletykák, hogy egy gyereket már agyonvágott az áram, vagy hogy belécsapott volna a villám. Dehogyis.

*

Hamarosan folytatjuk! A következő részben várhatóan az ötvenes évek mestereinek és a new wave új hangjainak történetei kerülnek előtérbe. 

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés