Puska használata kötelező – Brian McClellan: Karmazsin hadjárat

2016. augusztus 5. 9:10
Háború, politika, hazafiság és csekély mértékben a család halmazainak metszetéből írható le a Lőpormágus-trilógia második része. Elsőre talán kevés az érintett téma, azonban McClellan szövege szórakoztató és olvasmányos, ha nem is korszakalkotó és előremutató. Kritikánk a Lőpormágus-trilógia második részéről.

A Vérrel írt ígéretek felütése után: Tamás tábornagy honvédő háborúba kezd, fia, Kétlövetű Tániel a sebeit nyalogatja és függőségével látszik küszködni, míg az adopesti Adamat felügyelő a családját igyekszik megmenteni. A három fő történetszál továbbra is ehhez a három férfihoz kapcsolódik, akik így vagy úgy hazájukat, Adrot védik. A cselekmény lendületes és fordulatos, akárcsak az előző részben, mégis úgy hiszem, hogy ahogyan a narratíva kibontakozik, a hősök elkezdenek a hősiességben fuldokolni. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a military fantasy műfajának elemei csúcsra vannak járatva, ennek pedig a világépítés látja kárát, de az olvasmányosság korábban megütött színvonalát tartja a Karmazsin hadjárat.

Tamás tábornagy egy balszerencsés hadművelet során Adró határain kívül találja magát két legfelkészültebb dandárának társaságában. Előtte az országába betörő ellenséges sereg igyekszik földdel egyenlővé tenni a határvárost és mindenkit lemészárolni vagy rabszolgává tenni. Mérlegelve a helyzetet úgy dönt, elhagyja a helyszínt, Budwielt és egy velük hadban álló országon átvágva, kerülőúton igyekszik visszatérni szeretett szülőföldjére. A fárasztó menetelést McClellan nem olyan típusú humorral lazítja fel, mint a Vérrel írt ígéretekben, hanem inkább néhány apróbb családi részlettel, amelynek segítségével egy kicsit árnyalni tudta a tábornagy alakját.

Tániel adopesti tartózkodása során a megindult társadalmi változások közepében találja magát: belekeveredik az éppen szárnyait bontogató adrói demokráciába, az egyik miniszterelnök-aspiráns kéri fel alelnökének. Majd az újonnan kialakult frontra siet. Apja stratégiai képességeinek hiánya fájóan meglátszik az adrói tiszti kar döntésein. Ennek következményeként pedig a fiatal katona véget nem érő parancsmegtagadások és ellenszegülések során újra és újra különféle módon kerül szembe a katonai hierarchia rigorózus gépezetével. Tániel több utcai csihipuhi után döbben rá Mihali segítségével, aki az egyik isten avatárja, hogy nemcsak családi kötelékei miatt fontos ember, hanem lőpormágusként jóval nagyobb szerep vár rá, mint azt korábban gondolta volna.

Adamat magánnyomozó ebben a részben is több titokról rántja le a leplet. Családja kiszabadítása, a külföldi ügynökök lefülelése mellett állandóan mozgó információforrásként működik, egyik történetszálból siet a másikba. Az író szereplői közül talán őt tartja leginkább pihenő nélkül sakkban, amint az egyik, folyamatban lévő ügye lezárul, ismét kíméletlenül nyomás alá helyezi, hogy tovább tudja szőni ezt az intrikáktól terhes, lázongó világot. Két, korábban már mellékszereplőként felbukkant személlyel bővül a perspektívák száma, az egyikük Tániel barátja, Borbador Kiváltságos, aki egyedüliként élte túl Tamás tisztogatását a királyi varázshasználók soraiban, illetve másikuk, Nila, a mosónő, aki mintha egyedül képviselné a humanizmust a háború borzalmai közepette, dacára annak, hogy korábbi szerepét le kell vetkőznie és egy számára kényelmetlen újat kell magára erőltetnie.

Az összecsapásokban hömpölygő katonai alakulatokat leíró részek gyakorlatilag hibátlanok. A legkülönbözőbb helyszíneken csapnak össze a szembenálló felek: erdőben fák között, köd által eltakart meredély szélén vagy idegen város falai között. A küzdő felekre leselkedő veszedelmeket – úgy mint éhínség vagy járvány – sem veszi félvállról McClellan. Illetve arra is fordít időt, hogy mérlegre tegye a katonai fejetlenségben az inkompetenciát és a rossz döntéseket is. Dacára annak, hogy a hadvezetés mindent megtesz annak érdekében, hogy győzelemre vezesse az adróiakat, a hátországban intrikálók politikai csatározásaikkal a harcoló egységek számára gyakran kedvezőtlenül tudják befolyásolni az eseményeket.

A korábban említett fuldoklásra visszatérve: olvasás során az az érzésem támadt, mintha az író a nyolcvanas évek akciófilm-hőseinek tulajdonságait elorozta volna és felruházta volna főszereplőit ezekkel a jellemzőkkel. Tisztázni szeretném, nem realizmust akarok számon kérni a könyvön, mindössze annyit, hogy az általa elképzelt hősi képességek ne többszöröződjenek pusztán azért, mert túl kell élni egy adott helyzetet. Ugyanakkor nem vártam volna George R. R. Martin-i tombolást sem a megteremtett karakterek kárára. Mindössze annyit szerettem volna jelezni, hogy bár ad magyarázatot a könyv a hirtelen jött erőre, mégis az a benyomásom volt, hogy ez csupán írói önkény.

Hibái ellenére, mint a világépítés ezúttal elhanyagolt volta és egyes karaktereinek félistenszerű menetelései, a Karmazsin hadjárat egy olyan sorozat második kötete, amely a szórakoztatást tűzte ki céljául és ezt teljesíteni is tudja, erről pedig az állandóan pörgő cselekmény, a jó helyeken megjelenő, ellensúlyként működő humor és a még nagyobb téteket felvonultató eseménysor gondoskodik.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés