Aranyos, misztikus horror lett a Stranger Things

2016. augusztus 2. 9:18

Szaniszló Róbert
Roboraptor
Mindent összevetve, a Stranger Things a nyár sorozata. Kisebb-nagyobb hibái, a néhol klisés és kiszámítható történések, a szegényes CGI, vagy a kissé elhadart végkifejlet ellenére mindenkinek teljes szívből, kötelező jelleggel tudom ajánlani.

A négy gyerek szála néha szándékosan altat, csökkenti a feszültséget, hogy a következő sík cliffhangere erőteljesebb legyen. (Erre szükség is van, mert bár a történet nagyon jól összeforrasztott egész, ám nem mutat semmi olyat, amit eddig még ne láttunk volna esetekben pont egy Stephen King-adaptációtól.) Mindegyik sík egy-egy puzzle-darabkával járul hozzá a rejtély megoldásához. Mindegyik új információval szolgál a lényről vagy éppen Elevenről a néző számára. Egyik sem ismétli a másikat, tehát egyik csapat sem fedez fel olyat, amit a másik már felfedezett. A gyerkőcök kitalálják, hol lehet Will, a rendőrkapitány kideríti, kik a felelősek a lényért, a két tini, Nancy és Jonathan pedig rájön, hogyan lehet lépre csalni. A teljes képhez szükséges információkat pedig igyekeznek a horror zsánerének ide illő jellegzetességeivel átadni.

A különböző feszültségteremtő szituációknak köszönhetően nincs a sorozatban üresjárat, az összes »unalmasabbnak« mondható jelenet érdemben vezeti fel a következő eseményt úgy, hogy általában hozzájárulnak a karakterek mélyebb megismeréséhez is, valamint a lény megjelenése is kellemesen egyensúlyoz a rémisztő és a »végre már látjuk mi a bánat az« között. A lény nem metsz ki belső szerveket, nem ont vért, csak sejtelmesen burkol valamit, nagyon hatásos entrée-i vannak, amelyek nem rázzák ki Katiból a gyereket, de kellemesen izgalmasak. Eleven képességei is megfelelő tempóban mutatkoznak meg, kezdve az ajtócsapkodástól az Ezeréves Sólyom makettjének lebegtetésén keresztül a nagyobb tárgyak mozgatásáig. A speciális effektek sajnos szerényebbre sikerültek, de nem zavaró.

Visszatérve a karakterekhez: minden főbb szereplő kidolgozott háttértörténetet kapott. Nincsenek kétdimenziós figurák, felépített emberekkel és sorsokkal találkozunk, akiket flashbackeken és beszélgetésekben elhangzott utalásokon keresztül ismerünk meg. Erre ráerősít a rendkívül jól elkapott színészi gárda, amely a sorozat nagy erőssége. Itt ismét kiemelném a négy gyermekszínészt, akik olyannyira tökéletesen játsszák el a nekik szánt szerepet, hogy miközben nézzük a sorozatot, azt is el tudjuk képzelni, hogy ők igazából nem is játszanak, hanem ott élnek a sorozat valóságában és mindenki más körülöttük a színész. Azt is nehéz számomra elképzelni, hogy a három fiatalember és az ifjú hölgy nem együtt nő fel és lógnak együtt minden egyes áldott nap. A Mike-ot alakító Finn Wolfhard, a Dustint alakító Gaten Matarazzo, a Lucast alakító Caleb McLaughlin, valamint az Elevent alakító Millie Bobby Brown tökéletes harmóniában dolgoznak együtt, gyakorlatilag lejátsszák az idősebb kollégáikat a filmszalagról.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában