A végtelenbe és tovább

2016. július 25. 8:13

EnricoPallazzo
A Kritizátor
A film legnagyobb erőssége továbbra is a látvány, és ebben most sem sikerült alulmúlnia az elvárásokat, sőt, meg is ugrotta azokat.

Ahogy azt már említettem, a legénység tagjai közötti interakció nagyobb szerephez jutott az eddigiekhez képest. Ahhoz persze, hogy mindez valóban élvezhető legyen, jól megírt karakterekre és párbeszédekre van szükség. Kirk és Spock figuráját már az előzményekben jól felépítették, de meglepő módon alig van közös jelenetük ebben a filmben. Spock sokkal több időt tölt McCoy társaságában, és ők ketten remek párost alkotnak, igazán szórakoztató volt hallgatni a csipkelődésüket. Szintén említésre méltó még Scotty és a hőseink segítségére siető Jaylah párosa is. A legénység más tagjai is hozzák a tőlük elvárható szintet, bár Uhura, Sulu és Chekov mintha egy kicsivel kevesebb figyelmet kapott volna a többiekhez képest. Aki viszont egyértelműen hiányérzetet hagyott maga után, az sajnos pont a főgonosz, Krall. Pedig az ő karakterében rengeteg lehetőség rejlett, amit jobban is ki lehetett volna aknázni, csak kár, hogy a film utolsó negyedórájában ismerjük meg a hátterét és a motivációit, hogy miért is akarja elpusztítani a Csillagflottát.

A film legnagyobb erőssége továbbra is a látvány, és ebben most sem sikerült alulmúlnia az elvárásokat, sőt, meg is ugrotta azokat. Olyan lélegzetelállító képsoroknak lehetünk szemtanúi, mint a Yorktown-űrállomás gyönyörű látképe, a »méhraj« támadása és az Enterprise pusztulása. Egyedül annyi kritikával élnék, hogy az akciójeleneteket jobban is lehetett volna fényképezni, mert a rángatózó kamerának köszönhetően néha nehezemre esett felfogni, hogy mi is zajlik éppen a vásznon. A zenei aláfestést sem érheti panasz, Michael Giacchino most is igazán kitett magáért.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában