Sci-fi

Fotonágyú-töltelékek – John Scalzi: Vörösingesek

2016. június 30. 11:36

Írta: Pintér Bence
A zöldfülű, vörösinges kadétokat lelövik, ugye? John Scalzi fogott egy szakállas sci-fi klisét, kifordította, megpróbálta megtölteni tartalommal, aztán nyert vele két díjat. Elolvastuk a Vének háborúja-sorozat sztárszerzőjének nagyon meta, nyomokban humoros sci-fi paródiáját, ami forró nyári strandolásokhoz remek olvasmány lehet.

Ha valaki éppen csak kipróbálni szeretné a sci-fit, akkor biztos, hogy első körben Andy Weir A marsija mellett John Scalzi Vének háborúja-köteteit ajánlanám neki. Mindkét történet kellően bele van ágyazva a zsánerbe, hogy megmutassák, miért is jó ez a műfaj, miközben mindkettő könnyed, humoros és szórakoztató. Teljesen felesleges lenne egy, a műfajjal csak ismerkedő olvasót ennél súlyosabb dolgoknak kitenni, mert úgy hullana ki belőle, mint a Star Trekből a vörösinges statiszta. Ezzel a csavaros mondattal rögtön a tárgyra is tértünk, bár John Scalzi 2012-es kötete, a Vörösingesek talán jobban élvezhető akkor, ha valaki tud már valamit a műfajról, vagy legalábbis látott pár részt a Star Trekből.

Az alapszitu ugyanis egy egészen klasszikus klisé kifordítása: a Star Trekben a főhősök nyilván nem halnak meg úton-útfélen, de a feszültség fokozásához gyakran elengedhetetlen(nek tűnik) az Enterprise egy-egy névtelen, vörös egyenruhát viselő tagjának halála. Scalzi regényében pár ilyen vörösingest követhetünk, akik éppen akkor kerülnek az Egyetemes Szövetség zászlóshajójára. Egy idő után azonban feltűnik nekik, hogy a tapasztalt bajtársaik szabályszerűen menekülnek a főtisztek elől, és bármit megtesznek, hogy ne kelljen küldetésre menniük. A küldetéseken ugyanis valaki mindig meghal – és a fenti szabály értelmében a főtisztek általában túlélik a kalandot. Andre Dahl zászlós azonban nem éri be a meneküléssel: társaival felkutatnak egy fickót, akinek van egy megdöbbentő elmélete arról, hogy miért is történik mindez, majd megpróbálnak mindent megtenni, hogy megszüntessék a probléma okát.

Mit mondjak még, anélkül, hogy bármit is lelőnék a történetből? Talán azt, hogy Scalzi a Star Trek, illetve a Star Trek ezen vonását átvevő sorozatok mellett saját magát is parodizálja egy kicsit. Mint mondtam, a Vének háborúja-sorozat remek olvasmány, de egy idő után az embernek feltűnik, hogy Scalzi karakterei mindenhol éppen ugyanolyan cheeky, szarkasztikus, de jószívű figurák, akik mindig be tudják mondani a legkirályabb beszólást. A valóságban – mint tudjuk – a legkirályabb riposztok csak órák múlva, a fürdőkádban szoktak eszünkbe jutni.

Olvasás közben mindig gondolkozom (jegyzetelni nem szoktam), hogy mit hozzak majd elő a recenzióban, és ez volt az egyik első a csupán nagy vonalakkal megrajzolt karakterek problémája mellett. Azonban ahogy halad a regény, világossá válik, hogy ez az egész: a szokatlanul gyenge karakterek; a Scalzitól megszokott, minden beszólást és poént tűpontosan osztó figurák; a felbukkanó klisék a történet részei, és összességében a könyv először meta lesz, aztán meta-meta. Nagyon posztmodern. Mondjuk nem vagyok benne teljesen biztos, hogy regényméretű kifejtést megért a dolog.

Scalzi többszörösen díjnyertes regénye alapvetően tehát könnyű nyári olvasmány, lehet rajta nevetni párat, a felvetett kérdések pedig inkább a fikciós világok alkotásának, mikéntjének kérdéseit boncolgatják, mint valami komoly SF-témát. Mondjuk Patrick Rothfusst kicsit sajnálom, aki a borító hátuljára tett blurbben azt mondta, hogy ilyen vicceset még nem olvasott. Én azért olvastam, már csak zsáneren belül maradva Douglas Adams azért kilométereket ver a Vörösingesekre, zsáneren kívül meg mondjuk Joseph Hellerről meg aztán ne is beszéljünk. De azért ezen is nevettem Párszor.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés